Nyú Jork Sziti

Hát megérkeztünk. Nem volt egyszerű, persze arra nem is számítottam. 4-én reggel lecincáltam a cuccot a magánlakosztályomból, akkor lemértük, és mindkettő 70 font körül volt, ami a repülőn a határ. Thu megérkezett, és hozott nekem egy szatyornyi ruhát... Olyan aranyos, de olyan marhára nincs helyem, ráadásul mindegyik S-es, szóval feszül rajtam, mint az állat, és most hogy a manóba mondjam meg neki, hogy én ezeket nem annyira szeretném? Vagy csak miután elválunk, felejtsem ott Washingtonban? Az meg olyan csúnya dolog... Na mindegy, szóval Mirjam letranszportált minket Milwaukee-ba, ott kiderült, hogy a tetves Greyhoundon csak egy csomagot vihetsz ingyen, a következőért 10 dollárt kell fizetni, és 50 font a súly határ. Na mondom, ez süti. De a pasas, aki lemérte a csomagot, elájult attól, hogy magyar vagyok, és ő volt ott, szóval elég volt egy kicsit mosolyogni meg aranyosnak és lelkesnek lenni, és mindjárt nem is nézte annyira a mérleget. Szóval sikeresen és izgalommentesen eljutottunk Chicagóba. Na ott aztán volt nemulass. Tömeg, kiabálás, fejetlenség, mert ám azért a hatvan dollárért, amibe egy jegy kerül New Yorkig, nem jár szervezett és színvonalas szolgáltatás. Egyik sorból a másikba küldtek, akkor kiderült, hogy mégse az a jó sor, mire viszont a másikat kiálltam, már csak tíz perc volt indulásig, szóval mikor mondta a nő, hogy a bőrönd túlsúlyos, nem álltam neki pakolni, csak kifizettem és rohantam. Na, aztán az útitársak. A társaságot négy csoportra osztom: mexikóiakra, feketékre, egyéb illegális bevándorlókra és ránk. Mivel már tapasztalt buszozónak tartottam magam arizonai utunk alapján, jól beidomítottam Thu-t, hogy mire kell figyelni helyválasztásnál: nem ülünk kisgyerek mellé, nem ülünk nagycsalád mellé, nem ülünk beszédes emberek mellé stb. Az első buszon közvetlenül elénk leült egy apuka az ordító gyerekével. A második buszon közvetlenül előttünk ült egy mexikói csaj, aki elkezdett cirkuszolni és ordítva spanyolul hablastyolni, amikor valaki le akart mellé ülni, hogy márpedig őmellé senki nem ül, és jó kis csetepaté meg mutogatás lett belőle. Clevelandban lerohadt a buszunk, úgyhogy minket is leszállítottak, újra sorba kellett állnunk, de kiderült, hogy megint senki nem tudja, hogy mivan, mert egyszerre csak kialakult egy másik sor is, mivel az ajtó egyik felén az állt, hogy reboarding, ezek voltunk mi, a másikon meg originating-transferring, ezek voltak, akik csak ott szálltak fel először. Persze mindenki mindenkivel megint cirkuszolt, lökdösődött, kiabált, beszólt, na, akkor meg sikerült összehaverkodni egy szerb pasassal, aki eljött ide munkát keresni, mivel otthon olyan pocsék a helyzet, hogy félt, hogy lelövik. Nem volt egyetlen foga sem, és rettentő volt az angolja, de ennek ellenére nagyon nyomta a dumát, még akkor is, mikor felszálltunk, pedig aludni akartam, alig lehetett lelőni, és még szörnyen büdös is volt ráadásul. A csomagommal is elvoltunk megint, mivel lejött róla a címke, mikor átrakták a másik buszba, és salapált nekem a rakodómunkás, hogy így nem lehet berakni a csomagot. Na akkor már bepipultam, és mondtam neki, hogy kússzon vissza a tetves csomagtartóba, és keresse meg a címkét, mert nem fogok még egyszer nyomorult negyven dollárt fizetni azért, mert balf@szok. Meglepetésemre eldugult és megkereste, sőt, még vissza is ragasztotta, és szépen elmesélte, hogy hát ő nem tehet erről, megesik az ilyesmi, és ő igazán nem szereti, ha az utasok csomagjával baj van. Szóval első szabály jövendőbeli buszozóknak és nagyvárosban közlekedőknek: az a módszer, ami a Midwest területein működik, hogy szépen mosolyogsz, udvarias vagy, kérsz, itt nem működik, először is véletlenül se köszön vagy mosolyog vissza senki. Legyél bunkó, beszélj minél érthetetlenebbül, tarts minél agresszívabb és közönyösebb kifejezést az arcodon, és ha valamit el akarsz érni, kiabálj és szidd a felmenőket. Ez szörnyű, de csak ez működik. Az út hátralevő részében pedig sikerült közvetlenül a vécé elé ülni, amit a múltkor nem lehetett használni, de itt sajnos igen, és se az ülést nem lehetett hátrahajtani, sem nyugodtan lenni, mivel az összes pisis belémrúgott és átesett rajtam, amikor csurgatni indult. Mikor végre megérkeztünk New Yorkba, zuhogott az eső, fogtunk egy taxit, ott sem udvarias ám az ember, hanem rá kell, hogy parancsolj, hogy segítsen berakni a bőröndödet, meg kivenni, különben meg se mozdul. Megérkeztünk a hostelbe, elég rendes kis hely, icipici kétágyas szobánk van, alig férünk el egymás mellett, de legalább csak ketten vagyunk. Miután kifújtuk magunkat, elmentünk sétálni, annak ellenére, hogy zuhogott az eső és irdatlan szél volt, amibe az ernyőm bele is halt szegény, hihetetlenül sokan vannak az utcán, és mindenki trampli: elütnek, rádlépnek, fellöknek, és egyetlenegyszer sem hallottam bocsánatkérést. A közlekedés itt úgy működik, hogy mindenki nyomja a dudát, és szinte minden autó oldala meg van nyomva, szóval New York egy naaaagy állatkert. Nem szeretem, nem érzem jól magam itt, egyáltalán nem nyűgöz le a hely. Ráadásul Thuval is mindig csak a baj van, mert elhagyta a kártyáját még Beloitban, eljött ide valami kis készpénzzel, de itt nincs olyan bank, ami Beloitban van, vagyis most mindent én fizetek helyette, és még nem tudom, hogy fogom visszakapni. Nagyon nem mindegy, mert a szállás meg a buszjegyünk igencsak sok pénz. Ezenkívül két pár cipője van, mindkettő magas sarkú, elől kivágott, tehát átfolyik rajta a víz, amitől megdagad a lába, és fáj, de akkor sem hajlandó metrózni, mert az drága, ernyője nincs, az enyém alól mindig kirohangál, én meg utána, mint egy gardedám, meg nem képes mellettem jönni, csak mögöttem, mert Vietnámban így szokás, csak én meg ettől megőrülök. Szóval ez az első nap nem volt valami nagy élmény. Holnap reggel elmegyek szavazni, meg befizettünk egy kompakt jegyre, amivel körülvisznek négy busztúrával az egész városon, meg egy hajójegy is benne van, meg múzeumok ingyen. Nem lehet ebben a városban sétálni, olyan nagy tömeg van, és olyan nagy, a metróról meg semmit nem látsz, így a buszozást láttam legokosabbnak, ott legalább nem ázunk, és nem is lökdösnek :). Szóval most már nem aggódok, hogy nem lesz kedvem itthagyni ezt az országot, mert Wisconsint ugyan megsirattam, de ez a hely teljesen élhetetlen, szóval alig várom kis Magyarországunkat.