back on board

Helllóóóó Emberiség,

igen, igen, igen, a drága kicsi laptopom felgyógyult hosszas betegségéből, és ma hazahozhattam a kórházból. Ugyan keze-lába még nem volt visszavarrva, de ezt a történetet halasszuk későbbre. Mivel már fogalmam sincs, pontosan mik és hogyan történtek a kényszerű sajtócsend óta, ezért ma meglehetősen összefüggéstelen szemelvényeket olvashattok érdekesnek nevezhető megfigyeléseimből.

Az amerikai informatikusokról

Hálával tartozom Adam-nak, Peter-nek, Benjamin-nak stb. (gőzöm sincs a neveikről), amiért visszahozták a kómából a PegAsus-t. Azért már kevésbé, hogy gyakorlatilag mindent én mondtam meg nekik, hogy mit és hogyan kellene csinálni, mert ők rögtön azzal kezdték, hogy inkább hozzá se nyúlnak, vigyem szervizbe. Azért meg még kevésbé, hogy még drivereket se tudtak keresni rá, ezért most szegény olyan buta, hogy semmit nem lehet vele kezdeni a netezésen kívül. Szóval inkább hálálkodnék ezúton kedves családomnak, amiért minden katasztrófában támogattak; Balázsnak, aki egyébként ugyanazt, amit az itteni informatikusok egy hét alatt sem, gyakorlatilag fél nap alatt megcsinálta; és természetesen a MéRnÖk Úrnak, kinek neve pontosan így írandó, azaz Simon Győzőnek, szakmai segítségükért. Összefoglalva, az amerikai informatikusok nagyjából annyit tudtak, mint én, mert ha adnak egy xp cd-t, akkor én is újra tudom telepíteni a gépet.
UI.: mivel azonban informatikai tehetségem lényegében ki is merül egy cd behelyezésénél, hálás volnék minden további segítségért, mivel kellenének kodekek, meg minden, ami eddig volt.

Az amerikai vécékről

Egy kulturált blogban nyilván vannak tabuk. Itt nincsenek. Viewer discretion is advised. Az amerikai vécék alacsonyabbak, mint a mieink, és a csészéjüknek valamilyen eddig számomra megfejthetetlen okból nincs eleje. A víz viszont jó magasan áll benne, így az ember mindig kiválóan láthatja, hogy mit termelt, mert az szépen eloszlik a kis tavacskában. És bár a rendszer irdatlan erővel szívja ki a cuccot, amikor az ember lehúzza, mégis időről időre azt kell látnom, hogy az előző felhasználó tisztelt maradványai mind ottvannak. Ebből azt következtettem ki, hogy az amerikai diákoknak fogalmuk sincs, hogy kell lehúzni a vécét. És mivel már erre a primitív tevékenységre sem képesek, ezért a felsőbb hatalom vécékefét már nem is készített az árnyékszékek mellé, biztosan tudván, hogy - legalábbis eredeti - rendeltetésüket sosem fogják betölteni. Ez persze az olyan balkáni civilizálatlan népek fiainak, mint jómagam, okoz némi kellemetlenséget, de hát asszimilálódni kell, vagyis szépen úgyhagyunk mindent, majd jön reggel a takarítónéni, aki valószínűleg elvégzett egy bachelorképzést itt a vécéhasználatról.
Ami azonban érdekes még az illemhelyiségben, az az a plakát, ami akkor szórakoztat, amikor leülsz trónolni. A plakát arra hívja fel az esetlegesen teherbe esendő ártatlanok figyelmét, hogy ne higgyenek az álklinikák felhívásainak. Itt Amerikában, a plakát szerint ifjabb Bush támogatásával megindult egy álklinika-mozgalom, amely arról hivatott meggyőzni a hozzájuk segítségért forduló terhes fiatalokat, hogy tartsák meg a gyereket. Szóval teletömik a fejüket olyasmikkel, hogy életveszélyes rájuk nézve elvetetni a gyereket, hogy mindenféle rákot kapnak, ha elvetetik stb. Félelmetes.

Az amerikaiak szerelmi életéről

Hogy valami pozitívat is mondjunk végre. Amerika, bár a szabadság országa, liberalizmus meg minden, mégis nagyon vsszafogottak azt illetően, hogy nagyközönség előtt mit csinálnak és mit nem. Itt a legmerészebb gesztus egy pár részéről az, ha ebédkor megfogják egymás kezét. Nincs nyilvános csókolózás, se ölelgetősdi, én szinte észre se veszem, hogy itt emberek között néha több is van, mint barátság. Vagy lehet, hogy nem tudják, hogy lesz a gyerek....? Ki kell tennem egy plakátot...

A College regisztrációs rendszeréről

Mi, ELTE-sek, oly szépen megszoktuk, hogy csak kattintgatunk, leadunk, fölveszünk, hogy pontosan úgy elképednénk egy új rendszeren, mint ahogy én tettem. Itt piac van, kérem szépen. Vagy négy-öt terem, hosszú asztalokkal, mögöttük a rengeteg tanár, és te asztalról asztalra járkálsz a kis listáddal, meg ún. add/drop kártyáddal, megkeresed a tanárt, elmagyarázod neki, hogy ki vagy, mi a háttered, miért akarod ezt a kurzust, és ha meggyőzted, kapsz tőle aláírást, és bent vagy. Én majdnem csupa olyan kurzusra jelentkeztem, aminem előfeltétele volt, vagy már betelt, szóval mindenütt győzködni kellett őket hogy nekem még pont van egy hely, de minden sikerült.

Az óráimról

Majdnem minden óra tök jó, amit felvettem. Egyet leadok, mert tök gagyi. Az amerikai kultúráról szól, ami eddig nagyon jó, csak úgy tanítanak, mintha óvodás lennék, ami halál idegesítő. Szóval elolvasom inkább a könyvet, a leckét meg órát meg hagyjuk inkább. De a többi értelmes, az International Politics az egyik legjobb, egy fiatal brit csaj tartja, az Energy&Environmental Economics is jó, legalábbis lesznek részek, amiket még nem tudok, jó a Yellowstone-óra - Tomi, gondold meg, hogy érdekel-e a könyv, Roadside Geology of the Yellowstone Country, mert akkor hazaviszem neked -, persze a legjobb része a kirándulás lesz; és jó a színházas óra is, bár eddig még csak gyakorlatok voltak, semmi komoly színjáték. Ami különböző a mi rendszerünktől, az az, hogy rengeteg olvasnivaló van napról napra, írásbeli beadandók is, szóval rengeteg lecke. Az osztályok kicsit, maximum húsz fősek, sok discussion van, a tanárok kedvesek, segítőkészek és közvetlenek. És a diákok hozzáállása is más: nyilván, aki kifizetett három millió forintot egy szemeszterre, az nem sörözni jött ide, ezért mindenki figyel, nincs beszélgetés, mindenki megcsinálja a leckét is, és aktívak, jelentkeznek, kérdeznek. Zenekarok meg kórus még nem volt, arról majd a jövő héten mesélek. És megyek szombatonként karibi meg afrikai táncokat tanulni :).

A könyvtárról

Az egyik legcoolabb fesziliti a lájbröri itt. Hjúdzs, rengetegsok bukkal, és ingyené nyomtathatol!!! Hát igen, nem csodálom, hogy ide csak három magyart engednek, ebbe is tönkre fog menni a főiskola... az ultimét megoldásunk az volt a drága könyvek problémájára, hogy lefényképezzük és kinyomtatjuk őket :). Na jó, persze ehhez nem volt képünk. De én a könyvekért akkor se voltam hajlandó annyi pénzt kiadni, szóval amit csak lehet, szépen lefénymásolok, mert az csak 5 cent oldalanként. Na szóval a lájbröri az cool, szép szájlensz van, locc of kompjúterz, nájsz lédíz akik mind segítenek, jó kis hely, igazán komforteböl.

Martin Luther Kingről

Hétfőn volt Mr. King ünnepnapja, nem is kellett dógozni menni senkinek. Volt egy megemlékezésféle a College kápolnájában, ami megintcsak hjúdzs, befér vagy öccáz ember. Szépen beültünk három magyar leányzó hátulra, hogy majd a beszédeknél lelépünk, de a kórust meghallgatjuk. Na először volt a kórus. Felvonult vagy ötven szebbnél szebb fekete gyerekecske a színpadra, és úgy énekeltek, hogy tisztára beleborzongtam. Olyan igazi néger dalokat, amiket az ember a filmekben hall. És pont úgy ringatóztak meg tapsoltak hozzá! Elképesztően jó volt. És akkor jött a tuti. A fehérek beszédje nem volt érdekes, de hosszú se szerencsére, de aztán jött egy fekete lelkipásztor és elkezdett beszélni. Illetve nem is beszélni, ez annál sokkal több volt. Fantasztikus stílusa volt, kiabált, gesztikulált, félelmetesen fel volt építve a beszédje retorikailag, annyira fel tudta lelkesíteni az embereket, hogy állva tapsoltak, válaszoltak neki, a kezüket nyújtották felé. Meg kell tudnom, hogy ez az ember hol prédikál, ennyi nem volt elég. A beszéd Martin Luther King életéből indult ki, hogy miért küzdött stb., aztán átterelődött arra, hogy végre fekete az elnök, és aztán végülis közös, általános emberi tulajdonságokról beszélt, értékekről, normáról, békéről, szabadságról, toleranciáról, gyönyörű volt. Semmi vallásos nem volt benne, legalábbis nem kézzelfogható, hanem tanította az embereket, úgy igazán, sose fogom elfelejteni, még órák múlva is a hatása alatt voltam.

Obama beiktatásáról

Barack (Balázs, egész addig nem hittem el, hogy Husszein, míg az eskü el nem hangzott :) ) Husszein Obama beiktatása kedden délelőtt volt. Ezért az órák nagyrésze el is maradt, mindenki összegyűlt a központi adminisztrációs épületekben, ahol tévéket és székeket állítottak fel, és vártuk az esküt meg a beszédet. Csak az, amíg a VIP-vendégek bevonultak, mindenkive kezet fogtak, fotózkodtak stb. volt egy fél óra. Hihetetlen, mekkora show-t csinálnak az elnöki esküből, én azt se tudtam, mikor esküszik Gyurcsány miniszterelnökünk, de nem is igen érdekelt. Itt mindenki itt volt, csendben figyeltük a műsort. Egyébként, mikor elmeséltük, hogy a Barack a mi nyelvünkben mit jelent, még meg is örültek az amerikaiak, mert van egy ilyen kifejezés, hogy to be peach, ami valami olyasmit jelent, hogy valaki jó arc. Na szóval a mise meg a blabla nem volt érdekes, de Obama esküje vicces volt, mert nem jött neki össze elsőre, egyszer túl hosszú mondatot adott neki a pap, és félúton megakadt, segíteni kellett neki. Nagyon megrémültem, mikor sikerült elsőnek felnyerítenem, hogy majd most jól meg leszek lincselve, de szerencsére mindenki más is nevetett, csak kis időeltolódással. Persze, végülis megértem, én is izgulnék, ha épp Amerika elnökévé készülnének avatni, és a fél világ engem nézne... No de aztán igazán szép beszédet mondott, másnapra meg is kellett tanulnom, elemeztük az egyik órán. Mondott sok szépet meg jót, ha csak a felét betartják, akkor már nagyon jó lesz. Én bízom ebben az arcban, szimpatikus, nem sötétül el körülötte a tér, és szép felesége meg gyerekei vannak.

Host families

Itt minden nemzetközi diáknak van vendégcsaládja. Ezeknek az a dolguk, hogy kicsit befogadjanak, vigyenek ide-oda, meséljenek Amerikáról. Én egy kedves holland hölgyet kaptam Tündivel, Mirjam a neve, és mivel a fiai mind felnőttek, a férje, Mark pedig pilóta, aki mindig a levegőben van ahelyett, hogy otthon lenne, ezért ő mindenféle önkéntes dolgokat csinál, mint pl. ezt is. Jövő héten talán ráérek majd vele menni valahova.

Az amerikai zsebkendőkről

Az amerikaiaknál nem lehet azt a csomagolású zsepit kapni, amit nálunk, csak olyat, ami egy kartondobozból adagolja neked egyesével a zsepit. Na most ez azért ciki, mert egy ilyen jól elvan az asztalodon, de marhára nem fér be a zsebedbe, és ha ki is veszel néhányat és begyűröd a zsebedbe, az se igazán jó, mert nagyon puhák és szétcincálódnak, szóval mikor otthon vagyok, akkor jó nekem, egyébként meg szipogok, mint a norvégok.

Az amerikai kávé és pite

A pite király. Isteni. Mi ilyet valahogy nem tudunk.
A kávé pocsék. Ezeknek fogalmuk sincs, mi az a kávé. Gyenge, ízetlen, átlátszó barna lötyit lehet inni, ami még akkor sem ébreszt fel, ha intravénásan beadsz magadnak egy gallonnyit. De a kávéspoharak tetszenek. Elkezdtem gyűjteni őket, már van kettő. Vastag papírpoharakat használnak, egy extra kartongyűrűvel, ami arra van, hogy ne égesd meg a kezed, és műanyag tetővel, hogy ne borítsd magadra. És rá van írva, hogy forró. Mint megtudtam, azért, mert valami beperelte a nemtudommit, mert magára öntötte, forró volt, de nem volt ráírva a pohárra. Ezért most rá van :).

Arról, hogy miért nem tudtam megnézni a Doktor House következő részét, pedig itt vagyok Amerikában

Hát azért nem, mert a tévé a feketék szintjén van. És mikor én berobogtam, hogy van-e Fox, és mikor lesz annak vége, amit néznek, akkor aszonták, mindjárt, és van Fox. Király. Visszajöttem 5 perc múlva. Épp vége lett annak a szánalomnak, amit néztek, a címe Family Guy, ostoba, ócskán megrajzolt, humorilag mélységesen színvonaltalan sorozat, millió résszel. És ahelyett, hogy bárki is érdeklődött volna aziránt, hogy én mit szeretnék, elkezdték a következő részt. Itt feladtam. Nem mertem szájalni öt fekete sráccal egyszerre. Inkább szép csendben elsunnyogtam. Szóval majd használjuk a toldacuccot.hu-t :).

A zenei részlegről

Mikor elmentem ajánlást kérni a tutoráláshoz, fuvolából a zenekar vezetője, egy orosz pasas hallgatott meg. Tetszettem neki, betett első fuvolának, amitől én rögtön visszakoztam, mivel nálunk biztos nagy sértődés lett volna, ha csak úgy betesznek egy idegent elsőnek, ami a legnagyobb megtiszteltetés, de ő azt mondta, hogy itt nem így van, és minden az ő döntése. Mondtam, jó. Annak is örült, hogy tudok pikolózni.
Zongorából egy idősebb olasz bácsit kaptam el, aki nagyon érdekes volt, folyton rágózott, ettől pont olyan lett a beszéde, mint ahogy az amerikai angolt csúfolni szoktuk. Nem tért rögtön a tárgyra, beszélgetett velem vagy másfél órát, mindenféléről, Magyarországról, zenéről, Chopinről, Lisztről... aztán sikerült végül valamit elklimpíroznom neki, ami nem sikerült fényesen, mert rettentő hideg volt a szobában és alig mozogtak az ujjaim. Ezután elkezdett tanítani :). Annyira élvezte, hogy nem kezdő van nála, és hogy értékelem a tanácsait, hogy vagy három és fél órán át voltam nála, de nagyon jó élmény volt. Annyira meg voltam illetődve, hogy egy ilyen profi foglalkozik velem, hogy még a kottáimat is nála felejtettem, ma szólt rám, hogy ottmaradtak :). A zenei részlegük amúgy profi, sok külön kis fülke van nagyon jó zongorákkal, ahova beülhetsz gyakorolni, és tök hangszigetelt, szóval két méterre ülsz a másiktól, mégse zavarod.

Az új barátaimról

A legjobban a külföldieket szeretem. Van két amerikai, akik nagyon kedvesek, Tory és Cassie, de egyik se az a tipikus csápolós, sikoltozós amerikai. De a többiek csaknem mind kínaiak, japánok, vietnámiak, vagy ilyenek. Minden kínai lánynak van amerikai neve, mert senki nem tudja kiejteni a kínai nevüket, ezért választanak maguknak másikat. Ezért az egyiket Mary-nek, a másikat Jasmine-nak, Cindy-nek stb. hívják. A japánok bevállalják a nevüket, de azok nem is nehezek: Ayaka, Sawako. A kedvenc vietnámi kislányom is a saját nevét használja, Thu-nak hívják. Édes kis pofa, valami különös oknál fogva borzasztóan érdekli Magyarország, úgyhogy meséltünk neki rengeteget, meg népdalokat fogok neki tanítani, meg zingizongorázni hétvégenként. Van még egy török srác, aki sok időt tölt a magyar lányokkal, meg egy román srác, akit mindenki legypsyz. A törököt Cambecknek hívják, jó arc, ő vezeti a pingpongklubot, ahova csatlakozni akarok. A román, Mihail volt a fellélegzésünk alanya, mikor kiderült, hogy igen, vannak itt még olyan emberek, mint mi. Ez a srác szarkasztikus, szeret viccet csinálni az amerikaiakból, szinte alkoholista, szóval a közelében eléggé otthonosan érezzük magunkat. Képzeljétek, a csomagja csak most érkezett meg, mert lekapcsolták, mivel a barátai viccből belecsempésztek két csomagot, egy alumíniumfóliába csomagolt szárított leveleset, és egy olyat, ami úgy nézett ki, mintha heroin lenne. A szobatársam, Zan se az a tipikus amerikai, amiért rendkívül hálás vagyok, mert nem nyálaskodik, nem ölelget, és nem is beszélgetünk állandóan, olyan jólesik néha csendben lenni. És nagyon értelmes.

Arról, hogy miért nem tudnak a világról semmit az amerikaiak

Nem az ő hibájuk, ma megtanultam. Ők érdeklődnek, csak a felsőbb hatalom úgy válogatja össze a híreket, hogy nemzetközi hír alig van benne. Mert könnyebb eladni Britney Spears életét, mint az orosz gázvitát. Ezért olyan kis tájékozatlanok szegénykéim, hogy azt sem tudják, Európa ország-e.

Arról, hogy ne csúfoljatok, ha visszajövök

Pontosan így van. Nem tudom, ki írja a címeket, de igaza van :). Máris érzem, hogy nem tudom magam kivonni ebből az amerikai stílusból, mi széles vigyorgást jelent mindenkire, szívélyes érdeklődést, bizonyos intonációt, gesztusokat. Ez nálunk röhejes. Itt normális. Szóval ha visszajövök, ne cikizzetek, kezeljetek úgy, mint egy beteget, majd lekopik rólam idővel.

Nnnnnna. Ennyit mára. Bocs a hosszadalomért, de hát egy egész hetit írtam most. Holnap már nem lesz ennyi. Nektek este nyolctól kábé elérhető leszek, lehet skype-olni. És hétvégén is elérhető leszek elvileg.

Béke veletek,
Kata