Kedves Emberek,

kik olvasnátok külföldre szakadt hazátokfiának fejtegetéseit a szabadság földjéről, csak akkor kezdjetek ezen iromány elolvasásához, ha rengeteg időtök vagyon.

Prológusként hangozzon el néhány mentegetőző frázis, hogy miért is kellett nélkülöznötök eme szárnyalóan választékos és magasröptűen mély gondolatiságú élménybeszámolót. Hát mert ezeknél a francos amerikaiaknál olyan idióta konnektorok vannak, hogy az nem igaz, és az a konvertor, amit hoztam, nem jó. De ma voltunk shoppingolni :D a Wal-Martban (Peti, képzeld, tényleg FANTASZTIKUS akcióik vannak XD), ahol szereztem egy újat, és most végre minden süti. No de vegyük szépen sorra, mi minden történt eddig.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ferihegy 2b, meg egy hajnalok hajnalán induló gép, meg Katóka és a kis családja meg kis kedvese. És akkor máris ugrunk egyet az időben, mert a londonig tartó utazás teljesen eseménytelen volt, semmi érdemleges nem történt. Londonban nem volt sok időnk átszállni, mire átvergődtünk a rengeteg biztonsági bigyebugyán, már rohanni kellett beszállni. Na még ott is volt egy sor biztonsági frincfranc, ahol persze, természetesen, magától értetődően, engem kiszúrtak mint gyanús személyt és elküldtek egy másik sorba külön ellenőrzésre. Pfff- mondom, jellemző. No de hát mit van mit tenni, akkor legalább összebarátkozom a biztonságiakkal. Így hát elkezdtem kérdezgetni őket, hogy fogtak-e már terroristát, meg szoktak-e az ilyen 'kiválasztottak' pampogni stb., és nagyon beszédesnek bizonyultak, a végén az egész utolsó busz rám várt, mert én voltam az utolsó átvizsgált, és lelkesen cseverésztem velük. Nagyjából minden negyedik-ötödik embert félreküldtek, mindent kiszedtek a táskájukból, a laptopot fel kellett nyitni (mint megtudtam, azért, mert ha kinyitom, érezni a Semtex szagát), összevissza taperoltak, de nem egyszerűen, melltartót, nadrágderekat, cipő le, kabát le, zsebek tartalma ki stb. Na, az én táskámat nem pakolták ki :D. A fickó meglátta, hogy mi mindent gyömöszöltem bele, és helyből feladta XD. Egyébként egy rossz szavam nem lehet rájuk, végtelenül udvariasak voltak és kedvesek is lettek, mikor beszélgetni kezdtünk, szóval a végén mindenki megköszönte a kellemes beszélgetést :). Na aztán elindult a busz, ott meg egy fekete bőrű nő két kisgyerekkel kezdett el kérdezgetni, hogy mennyit repülünk, nem késsük-e le stb., és ott is kialakult egy kis beszélgetés az utasok között, mikor próbáltuk nyugtatgatni, nagyon ideges volt meg félt. Gyönyörű porontyai voltak, igazi kis ennivaló csokigyerekecskék, úgyhogy mivel a két gyerek lefoglalta mindkét kezét, én cipeltem fel a gépbe a csomagjaikat.

Na, hát a gép. Eszméletlen. Hát én teljesen elképedtem, tisztára olyan lehettem, mint egy etióp gyerek, aki először lát Mars-szeletet, mert hát kajak mindentudó székünk volt, nem csak a fejtámlát lehetett mozgatni, volt lábtámasz is meg lábtartó is, meg a derekadnál is mozgott valamit, kaptunk kispárnát, takarót, fülhallgatót, sőt, ide-oda még olyan kis tütyő is jutott, amiben volt egy pár zokni meg fogkefe-fogkrém stb. is. És hát igen, király szórakoztatórendszerük van, az előtted levő utas székének hátán van egy kis képernyő, amit vagy érintéssel, vagy egy beépített, kihúzható távirányítóval irányítasz, és van benne vagy 200 film, de tök újak is, rengeteg zene, tévé, csomó egyéb műsor. Hát én tisztára elaléltam a luxustól, és ezt még lehet fokozni, mert az első osztály nem messze volt tőlünk, ott mindenkinek kis külön rekesze volt, ággyá átalakítható, bársonyhuzatú párna stb., és volt még egy osztály, az nem tudom, hanyadik, nulladik, ahol még művirágok meg drapériák is voltak áááá. Na igen, a kaja is finom volt, egyszer volt meleg kaja, egyszer meg szendvicsek, meg hozzá kis kávé - na az rettentően pocsék volt brrrr csak a cukor miatt kértem -, gyümölcslé, csoki, ananász... és a személyzet, hát úgy látom, a jegy árával párhuzamosan vagy exponenciálisan vagy valami ilyesmi nő a légikísérők kedvessége, nekünk mindig egy nagy, kövér bácsi, Ian szolgált fel mindent, és nagyon szívélyes és mókás volt. Útközben ki kellett töltenünk néhány papírt a belépéshez, amikor is alá kellett írni, hogy nem viszek be a szabadság földjére állatokat, állati részeket, állati termékeket, és nem is kerültem érintkezésbe ilyesmivel, hogy nem hozok bogarakat, betegséget, semmilyen kaját, gyümölcsöt, meg még Isten tudja, mit, hogy mennyi értékű tárgyat akarok itthagyni, nem akarok-e szellemi terméket értékesíteni itt stb. A lényeg az, hogy a fáradalmas munkával elkészített utolsó hazai szendvicseimet vérző szívvel ki kellett dobnom még a gépen, legalábbis kettőt, mert egyet letoltam, annyira sajnáltam őket, meg a két nyamvadt mandarinomat is el kellett pusztítani. Azért, meg is értem őket, végülis két szendvics rettenetes potenciális veszélyeket hordoz magában... Na mindegy, a szendvicsek feláldozódtak nem a haza, de Amerika oltárán. A repülőút megintcsak eseménytelen volt, megnéztem két filmet, a Múmia 3-at, ami elég szánalmas volt, gondolkodtam is, hogy a felénél abbahagyom, meg a Mission Impossible-t, ami szintén elég gyenge volt, de legalább jól szórakoztam Tom Cruise állandóan tátott száján és bamba tekintetén. A kettő között meg aludtam. Meg állandóan felálltam, mert a mellettem ülő cseh házaspár nem bírt megmaradni egy helyben, mondjuk nem is csodálom, a pasi annyi bort bevedelt, hogy igencsak beszédessé vált az út végefelé...
No, dehát minden jónak vége szakad egyszer, leszálltunk. Megint át egy rakásféle biztonsági izébizén, papírt tölts ki, ujjlenyomat, fotó, stb., először egy marcona néni vett minket kezelésbe, aztán egy marcona bácsi, akiről kiderült, hogy nem is olyan marcona, mert elkezdett velem poénkodni, hogy na akkor, most a lábaimról is ujjlenyomatot vesz, és jókat nevetgéltünk. Megjött minden csomag is, szerencsétlen piros bőröndöm tiszta kosz és karcolás, nem is tudom, hogy magyarázom meg Csutkának...

Kinn várt minket egy Margaret nevű kedves leányzó, aki elkalauzolt bennünket a buszhoz, meg beszélgetett kicsit velünk az indulásig, ami nem volt sok, nagyjából 20 perc. Nem is mi fizettük a jegyet, kaptunk valami kupont. A busz olyan, mint itthon a távolsági buszok, annyiban különbözik, hogy a sofőr segít bepakolni alulra, meg szól, mikor milyen állomás jön, meg a kalauz csak a másik chicagói megállóban szállt fel. Pont tele volt a busz, és mellettünk két vagy három irdatlanul kövér bundás nő ült menő napszemüvegekben, és ez nem az utolsó alkalom volt, mikor ilyen addig elképzelhetetlenül kövér embert láttunk. Én nem azt mondom, hogy az amerikaiak kövérek, csak azt, hogy az extrém túlsúlyos emberek aránya feltétlenül magasabb itt, mint otthon. AZ út nem volt különösebben izgalmas, de beleszerettem az amerikai kamionokba, annyiféle volt, és nem ezek az itthoni kockafejű kamionok, hanem két kis kéményük van, meg menő rácsos elejük, szóval nagyon dizájnosak, el is határoztam, hogy csinálok majd csomó kamionról fotót. Ja igen, ki is felejtettem azt a fontos szakaszt, mikor kiléptünk a reptérről. Hát igen, hideg volt. Valami elképesztően. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, mikor megcsapott a minusz 21 fok, és hirtelen befagyott az orromba a pára. És mikor leszálltunk a buszról, még rosszabb volt, mert akkor már sötét volt, és egy benzinkúton ácsorogtunk, míg nem jöttek értünk kisbusszal. De aztán megjött a felmentősereg, vagyis Josie, egy pici, aranyos kis nő, kicsit keleties arca van, ő az egyik felelőse a nemzetközi diákoknak. Beugrottunk még aznap este az International Office-ba, kaptunk hideg kaját, ágyneműt meg kulcsot a szálláshoz, meg egy kis eligazítás volt, lehetett gyorsan netezni, aztán jöhettünk aludni. Én a Wood nevű házban vagyok, Bori és Tündi máshol. Rengeteg épület van, de már kezdem megszokni, hogy mi hol van. Szóval felverettem a pihekönnyű bőröndömmel a harmadikra, ami tulajdonképpen a második, csak ezek az amerikaiak számolni sem tudnak. Totál kihalt minden, mert a diákok csak vasárnap jönnek, enyém az egész szint. A szobám tágas és kellemes, két kis ablakkal, van egy asztalom, székem, ágyam, két fiókos szekrényem meg egy polcom, meg egy elkülönített rész, amiben fogasfélék, tartók vannak. Gyorsan kipakoltam, felszereltem az új sárga, batikolt csodát a falamra, megágyaztam, és beájultam. Azaz beájultam volna, ha nem dideregtem volna. Ugyanis nem tudtam rájönni, hogy működik a fűtés. Van itt két kapcsolótábla, azokat tekergettem, vakargattam, de nem történt semmi. Hát jó, mondom, majdcsak elalszok valahogy. De reszketve nem ment, és csak egy kis vicces pokróckát kaptunk ágyneműnek, ami leginkább arra jó, hogy marhára ráz, minden hajamszála az égnek áll tőle, de melegíteni nem nagyon melegít. Szóval hosszas vívódás után sűrű bocsánatkérések közepette kölcsöncsórtam leendő szobatársam egyik takaróját, és így végre sikerült elaludni. Nem is okozott gondot 12 órát aludni, csak alaposan megfáztam reggelre. Reggel gondoltam, zuhanyzok egy jót. De a túrónak se tudtam meleg vizet csiholni, szóval jó jéghideget zuhanyoztam, élmény volt. De legalább rájöttem, hogy működik a fűtés! Természetesen én voltam béna, mert valami harminc fokra volt beállítva, én meg feltekertem negyvenre, de azt nem gondoltam végig, hogy ez Fahrenheit, szóval alig állítottam feljebb. Úgyhogy most éppen trópus van, és nagyon élvezem :). Elvileg meleg víz is van, csak a kapcsoló úgy működik, hogy csak jobbra lehet tekerni, ami egy darabig a vízsugár erősségét szabályozza, aztán pedig a hőfokot. Hát én nem tekergettem tovább, miután már bőgve ömlött belőle a víz... És akkor még hátra volt az elektromosság. Na hát, Ágica adapterét sikerült begyömöszölni a falba, és a telefontöltőm kiválóan működött is, de az elosztó meg a laptopzsinór nem ment bele, van két bütyök az adapteren, amitől nem fértek bele. De most már minden tökéletes.

Ma is tele voltunk programokkal, reggeli, igazolványkészítés, díjbefizetés, megbeszélés a Student Educational Advisorral az óráinkról, aztán ebéd, autós campustúra, kellett egy tesztet írni, ami egy esszét jelentett a magyar oktatásról, shopping trip, vacsora, aztán cookie-sütögetős-beszélgetős parti a házfelelősökkel. Ezek közül csak néhányról mesélek, ami igazán érdekes volt.

Először is a kaja. Hát ez valami elképesztő. Majd csinálok fotókat, mert ezt látnotok kell, meg ki kell találnom, hogy hogy is lehet fotókat feltölteni. Van egy hatalmas ebédlő, és istentelen mennyiségű és választékű enni- és innivaló. Van egy salátás tálaló, ahol minden van, vagy húszféle saláta, öntetek, kenyerek, szószok, sajtok, egy csomó minden, amit fel se ismertem. Van egy gyümölcsös tálaló, ahol banán, többféle alma, ananász, óriási szemű eper, szőlő, dinnye, a jó ég tudja, mi minden. Aztán van egy meleg kajás tálaló, ahol reggel hashbrow, vagyis valami rösztiféle, sajtos rántotta, gofri, stb. van, ebédkor meg levesek, két- vagy háromféle főétel, köretek vannak. Van az 'édespult', ahol reggel van, péksütik, méz, lekvár stb. volt, ebédkor, vacsorakor, brownie, jégkrémtorta, még egy torta volt, egy csomó mindennek nem tudom a nevét. Van egy pult, ahol legalább húszféle müzli van. Egy pult, ahol chipsek. És akkor még két sor italautomata, ahol amit nem találsz, az nincs is. Millió féle kávé, tea, kakaó, forró csoki, szúrós és nem szúrós italok, limonádé, gyümölcslevek, hihetetlen. És még egy csomó része van az ebédlőnek, ahova nem mentem, pedig vannak mindenféle szerkenytűk, gondolom, pirítósnak, melegszendvicsnek stb. Szóval nem tudtam olyan kaját kitalálni, amit lehet enni, és itt nincs rá lehetőség. Olyan zavarba jöttem ettől a valószínűtleg Kánaántól, hogy reggelire meg ebédre nem is mertem enni, gyorsan felkaptam valamit a tányérkámra és spuriztam leülni. Ebédkor amúgy is átültettek minket a staff asztalához, ott ismerkedtek velünk, brosúrákat osztogattak, bemutatkoztak, nem nagyon hagytak minket enni. Vacsoránál már kicsit bátrabb voltam, megkóstoltam egy curry-s remekművet, ami kicsit csípős volt, a szakácsunk volt Thaiföldön, mint később kiderült. Meg valami tésztát, amin zöld cucc volt, hát ez rettentő volt, ott is hagytam, meg egy sütifélét, aminek a tetején tojáshab volt, aminek ugye se íze, se bűze, de a tésztája meg a csokipudingja mennyei volt. Élvezem a kávékat is, ittam French Vanilla-t meg Irish Cream-et, nagyon jók. Szóval a kaja kifogástalan.

A vásárlás is érdekes volt, egy óránk volt mindössze, így sietni kellett. A Wal-Mart rettentően nagy, mintha összerakták volna a budaörsi Auchan-t, Tesco-t meg meg mondjuk a BricoStore-t is, és pont azért nem találod a cuccokat, mert annyi minden van. Nekem összesen csak vagy négy-öt tétel volt a listámon, de épphogy kiértünk időre. Szereztem egy adaptert, amit először az elektronikai cikkeknél kerestünk, onnan a bútorokhoz irányítottak, majd egy másik eladó visszavitt bennünket az elektronikai osztályra, egy harmadik pedig újra a bútorokhoz, ahol végül meglett. Szereztünk füzetet, egy pokrócot, ceruzát, zsepit, ilyesmit. Sikerült kártyával fizetnem, nagyon menő volt, elektronikus aláírást kérnek PIN-kód helyett. De van olyan rendszer is, hogy Self-Chech, magad húzod le az árukat a lézer előtt, kártyával fizetsz és mehetsz. Arra még nem jöttem rá, hogy hogy tudják ezt ellenőrizni. A kasszák előtt gyülekeztünk, ami egy néger felvigyázóbácsinak nagyon nem tetszett, meg az se, hogy én elkezdtem bepakolni a táskámba, és mindegyikünk blokkját tüzetesen átvizsgálta, de persze semmi rosszat nem talált. Kisbusszal jöttünk, aminek a hátuljába nagyon érdekes volt bekommandózni, ez valahogy mindig a magyarokra maradt. Egyébként három méterre is autóval mennek, mi már időnként kértük, hogy hadd menjünk gyalog, félelmetesen kényelmesek.

És akkor még mesélek kicsit a többi cserediákról. Vagyunk mi, magyarok. A mi szemünknek normális, egyszerű öltözködéssel, közepes szívélyességgel. Van egy hongkongi lányka, Toby, icipici, 140 cm körüli, feltűnően kék kabátban, mert Hongkongban sosincs tél, ezért nem nagyon van kabátdivat, azért ilyen rikító színű a kabátja. Van két marokkói lány, Houba és Zoubida, ők elég zárkózottak, de kedvesek, nem különösebben feltűnő öltözködéssel. Van két kínai lány, ők holnap érkeznek. És van három orosz. No, az oroszok megérnek egy misét. Két lány van, és egy fiú, Igor, aki jogot tanul, még húsz éves sincs, nem túl beszédes, de kedves. A két lány, Natasa és Ana is nagyon kedvesek, de egy élmény rájuk nézni :). Ana nagyon vékony, platinaszőke hajkölteménnyel, Natasa barna, kicsit combosabb. Mindketten szőrmét viselnek, de szerintem valami szörnyen ízléstelent, bár azt el kell ismerni, hogy az látszik rajtuk, hogy mennyibe kerültek. A sapkájuk is prém, a táskáik valószínűleg egy-két napja kerültek le valamelyik Gucci szalon polcáról, a kezükön óriási Dior-gyűrűk villognak, mindkét lányról süt a gazdagság. Mondjuk, az egyik marokkói lány se panaszkodhat, mert mikor elindultunk vásárolni, kijelentette, hogy vesz egy autót, aztán elszomorodott, mikor kiderült, hogy itt 23 éves korodig nem vehetsz. Szóval az az érzésem, hogy ez a magyarországi cserekapcsolat egyedi a maga nemében, mert a többi országbeli résztvevők mind mesésen pénzesek. De mindegyik kedves, elég jól beszélnek angolul, szóval jó kis társaság alakult ki. A legaranyosabb a hongkongi lány, kis határozott, talpraesett.

És akkor mai értekezésem utolsó előtti bekezdése szóljon az amerikai vendégszeretetről. Itt, Beloitban minden van, minden lehetséges, mindent elintéznek, és mindezt mosolyogva, tréfálkozva, téged körülrajongva, érdeklődve, barátkozva. Még egyetlenegyszer se hallottam olyat, mint mondjuk a TO-n, hogy 'hát, én nem tudom, ez nem az én felelősségem, kérdezzen meg mást, nem tudok segíteni, sajnálom' stb. Itt mindennek van felelőse, az igazolványkép készítésétől az emilcímek kiadásán keresztül addig az emberig, aki majd megmutatja nekem, hogy működik a zuhanyzó. Mindenről brosúra van, minden ki van írva, kitáblázva, megmondva, megbeszélve, beosztva. Egészen ma estig rettenetesen élveztem ezt, de ma nagyon elfáradtunk ettől, Borival úgy jött ez ki rajtunk, hogy elkezdtük karikírozni ezt a végtelen amerikai nyájasságot, és mindketten röhögőgörcsöt kaptunk, nem tudom, mit gondolhattak rólunk a többiek :). Szóval ez egy egész más közeg, mint otthon, és tulajdonképpen inkább így kellene élni, mint olyan mufurcan, zárkózottan és gyanakvóan, mint Magyarországon, csak még nem szoktam meg az állandó vigyorgást.

Nos, drága otthonmaradt kedveseim, mára ennyi volt a mese. Remélem, holnap valamikor délelőtt (mármint nekem délelőtt) lesz végre pár percem egyedül, és tudok veletek skype-olni. Amúgy meg kommenteljetek, mert az jó, akkor tudom, hogy miről írjak többet, mi volt unalmas :). Komolyan, ha olyasmiket írok, ami a kutyát se érdekli, akkor minek dolgozok? Inkább olyasmiről írok, ami érdekel titeket.
Ja igen, Beli, a műszaki cikkeket itt se vágják az ember után. Egy plazmatévé hétszáz dollár. Adó nélkül. Kell? XD

Szeretettel:
Kata