Chicago girl reports from Bubble

Hogyan kerültünk Chicagóba?

Hát először is korán keltünk. Ami azért volt fájdalmas, mert amilyen zizzent vagyok, előző este tizenegykor kezdtem el kimenteni a ghostot, ami meglepetésemre vagy két órán keresztül tartott. Reggel Mirjam kivitt bennünket Harvard városka vasútállomására, mert onnan 5 dollárért mehetsz oda-vissza Chicagóba, ahelyett, hogy a buszra 40 dollárt adnál ki. egy fél óra az út oda, nem vészes. Ahogy odafele mentünk, világossá vált, hogy Beloit még messze nem a világ vége, lehet még kijjebb menni a perem felé, egyre ritkábban voltak a tanyák, illetve az amerikaiak farmnak nevezik ezeket. Mirjam azt mesélte, hogy a helybéliek nagyon zabosak a chicagóiakra, akik megveszik a farmokat és a termőföldre jó nagy villát húznak fel, mert fogy a bevethető föld. A farmhoz mindig tartozik egy vagy több csűr, vagy a magtár talán helyesebb kifejezés, amik mind egyformák, magasak, keskenyek, henger alakúak, kupolatetővel, tipikusan olyanok, mint amilyenek az amerikai horrorfilmekben vannak, az ilyen Kukorica gyermekei 1-5-ig színvonalúakban. Már nem használják ezeket, mégis megmaradtak. Harvard városka belseje meg mintha egy westernből lépett volna ki, alacsony, egymásbaérő kocka alakú házak. A váróteremben szereztünk egy pohár kávét meg az első igazi amerikai donut-ot, ami szörnyen néz ki így leírva, nekem kiabál ellene a nyelvérzékem, de így használják. Finom, bár a mi fánkunkhoz semmi köze. Puha, omlós, édes tésztája van, és nem olyan olajos, mint otthon. A kávé pocsék, még mindig.

A vonat két emeletes, egy vékony kis csigalépcsőn felmászhatsz a második emeletre, és alulról nyújtja fel a kaller a jegyet, te meg leadod az 5 dollárt. 2 óra volt az út, látnivaló nem nagyon volt, leginkább annak örültünk, mikor Chicago külkerületeiben megláttunk egy csomó panelt, és hát teljesen Újpalotán éreztük magunkat.

Chicagoban

Az első, ahova három lány elmegy, mikor megérkezik egy új városba, az a mosdó. Ezt a fázist csak azért említem meg külön, mert vicces volt az a tábla, amivel az ember a vécé belső falán találkozik: Beware of stolen purses! Természetesen ez nem azt jelenti, hogy légy óvatos az ellopott pénztárcákkal, hanem vigyázz, nehogy elcsórják a táskádat az ajtó alatt, amin nagyon nagy lyuk van alul. De azért jót mulattam ezen a kiíráson :). A tapasztalat egyébként azt
mutatja, hogy az összes ilyen közvécé úgy van megcsinálva, hogy mindenütt rések vannak, szóval te is kilátsz, meg a nép is belát. Elég frusztráló volt eleinte, dehát szükség törvényt bont, vagy kibírod így, vagy felrobbansz.

Amikor kiléptünk az állomásról, akkor odafagytunk az ajtó elé. Egyrészt mert hideg volt, másrészt -főleg -meg elképesztően megdöbbentő, mikor az ember életében először ötvenemeletes házak közt találja magát. Ez az érzés, mikor emeled feljebb és feljebb a fejed, és még mindig van, még mindig van, Úristen, hol az ég??? Lenyűgöző és félelmetes is egyszerre, belefojtja az emberbe előszörre a szuszt. Ez alapján meg lehet ám különböztetni a bennszülötteket a turistáktól, csak mi nézegettünk állandóan felfelé. Volt térképünk, de nehezen ment eleinte a tájékozódás, pontosan azért, mert Pesten körülnézel, ja, ott a Bazilika, akkor jobbra kell menni. Itt hiába nézel körül, csak az előtted levő betonmonstrumot látod. Amikor csak egy épület volt közöttünk és a Sears Tower között, ami a legmagasabb, nem láttuk egyáltalán. Az volt az első célpontunk, Chicago legmagasabb felhőkarcolója, ami sokáig a világ legmagasabb épülete volt. 103 emeletes, de minket "csak" a 99.-re vittek fel. Jó alaposan átvilágítottak minket, nem tetszett nekik az elektromos fogkefém, de végül úgy döntöttek, csak nem fogok senkit leszúrni vele. Ez azért vicces, mert a bicskám is ott volt, de abba nem kötöttek bele, én meg nem siettem felhívni rá a figyelmüket. A lift nagyon gyorsan vitt fel, majd szétrepedt a fülünk útközben. Fent viszont elképesztő jó volt. Mindannyian voltunk már kilátóban. Na azt kell megszorozni néhány nagyságrenddel. Ott fenn te vagy a világ ura, kitárhatod a kezed a birodalom felé, hihetetlenül messzire ellátni, és ami rémisztő a dologban, az az, hogy a város végét mégsem látod. A horizonton még mindig a város van, alig-alig találni zöld foltocskát, tömény, masszív betonrengeteg az egész, az utakon megállás nélkül haladnak a pici bogárkák, szépen libasorban. A felhőkarcolók a tópartra koncentrálódnak, kijjebb alacsonyodnak az épületek. A tó jeges volt, látszottak a hullámtörők.

A szuvenírboltban lehet mindenfélét kapni. Amin röhögőgörcsöt kaptam, az az, hogy lehet mindenféle obamás dolgot kapni. Obama-babákat. Obamás bögrét, pólót, kulcstartót, sapkát, amire csak gondolni lehet.

Mikor lemásztunk, a következő célpont a Bab volt. A Bab egy modern művészeti alkotás a Millennium-park közepén. Egy hatalmas, tükörből készült Bab, amin tükröződnek a felhőkarcolók, meg te is, csak éppen torzít összevissza. A belseje is tükörből van, ott meg fraktálszerű minták lesznek belőled. Ja igen, képek: http://picasaweb.google.com/dosakata/Chicago# No, mikor itt kimulattuk magunkat, elkezdtünk császkálni a városban. Kajáltunk egyet egy Subway-ben, ahol én még sosem ettem, de nem volt rossz, és főleg nem drága. Kikalandoztunk a központból, találtunk egy irdatlannagy, tizennyolc emeletes plázát, ami meglepetésünkre tök üres volt. Az okot még most se tudom, de ember alig volt benne. Azt gondoltam volna, hogy Amerika az utolsó hely, ahol üres plázát talál az ember. Itt, igen itt, megkerestük a Mekit, és végre kipróbálhattam, hogy különbözik-e a magyar sajtburger az amerikaitól. Hát izé, nem. Amit nem értettem, hogy a dupla sajtburger 1.19, a sima 1.20 volt. Kicsit más a dizájnja (hujj, de szép magyar szó volt ez) a csomagolóanyagoknak, meg nem a pénztáros adagolja a szívószálat, szalvétát stb. hanem magad veszed el egy tárolóból, de amúgy megnyugodtam, hogy itt is ugyanazt kapod kábé.

Itt, a nagyvárosban már láttunk szegény embereket. Mindenféle rasszizmus nélkül, együttérzően azt kell mondanom, hogy csaknem mind négerek. Volt, aki dolgozott, mint cipőpucoló, de sok koldus is volt. Nem tudom, milyen stratégia ez, de azt csinálták, hogy mikor közeledtél feléjük, nagyon szépen és barátságosan mosolyogtak, de mikor visszamosolyogtál és továbbmentél, irdatlanul elkezdtek átkozódni és kiabálni, elég rémisztő volt.

Sokféle érdekeset láttunk, minden modern, nincsenek szép régi épületek, és minden kockás, magas, beton meg üveg. Nem laknék itt. Én már Újpesten is elszörnyedek a lakótömbökön, hogy ott mindenki csak egy kis kocka, itt ez még sokkal rosszabb. A közlekedés elég jó, csak egyszer láttunk dugót, de hétközben nagyon nagy dugók szoktak lenni Mirjam szerint. Olyan furcsa, az egyik dolog, ami nagyon hiányzik otthonról, az a szép templomok látványa. Annyira megszoktam, hogy bárhol járok, egyszerűen van egy szép régi, karcsú tornyos templom, itt meg minden templom betonkocka. Amikor találtunk egy szebbet és beültünk, az nagyon jólesett. Szép beltere volt és szép orgonája is, képzeljétek, felfűtik az egészet. Pólóban lehetett volna rohangászni benn, olyan trópus volt.

Estefelé betévedtünk egy forgalmas plázába, ahová tulajdonképpen azért mentünk be, mert az volt a neve, hogy American Girl Plaza, és engem nagyon érdekelt, hogy mi lehet egy ilyen helyen. A bejárat egy irdatlannagy bababolt volt, ahol mindent vehettél a 150 dolláros babádnak, egész szobafelszereléseket, ruhákat, még egy babát... uhh, az egész bolt rózsaszín volt, Tündi két percig se bírta :). Az volt nekem a fura, hogy ha már 150 dollár egy baba, és gyönyörű haja van, csinos kis ruhája, miért van mindnek ugyanolyan arca? Oké, én a Götz-babákon nőttem fel, de ennyi pénzért már csinálhattak volna legalább néhányféle arcmodellt.

A plázában ettünk igazi chicagói pizzát. Ennek a kerülete kisebb, mint egy normál magyar pizzáé, a széle fel van kicsit hajtva, vastag, kicsit piteszerű tésztája van, és sok cucc rajta. Jó volt, megérte a pénzét, csak sok volt, alig bírtam benyomni, meg kellett kicsit taposni a végén, hogy az utolsó szelet is beférjen. Ezután még kóricáltunk, aztán visszaverettünk az állomásra, ott még punnyadtunk egy órát, amikor mindenki nekiállt tanulni - megegyeztünk a lányokkal, hogy ezt senkinek nem áruljuk el :), de annyira vicces volt, ezt nem lehetett kihagyni :) -, Tündi statisztikát, Bori spanyolt, én meg politikát. Aztán visszavonatoztunk, Mirjam összeszedett minket, és hazajöttünk. Amiket láttunk, azokat inkább képen érdemes megnézni. Maradt még rengetegminden, amit meg akarunk nézni, ez volt az Introduction to Chicago című kurzus. Van ugyanis rengeteg múzeum, meg Chinatown, Greektown, Little Italy, csak ezekhez már vennünk kell BKV-jegyet, mert gyalog egy hét alatt se érünk oda. Jaj, igen, és tanulmányokat kell végeznem a Batman-filmekről, mert a helyszíneket Chicagóról mintázták, amit én eddig nem ismertem fel, de nem is nagyon emlékszem a helyszínekre, Joker elnyomta a megfigyelőkémet.

A Superbowl

A Superbowl egy naaagy fancy amerikai esemény. A két legjobb focicsapat mérkőzik meg egymással minden év február első napján. Én még életemben nem néztem végig egy amerikai focimeccset se, de mivel ez egy nagy népnemzeti esemény itt, amit mindenki néz, és közben ún. junkfoodot eszik, vagyis csipszet, csokit, virslit stb., ezért elhatároztam, hogy egyszer ebben is részt kell venni. A Superbowl-ról azt kell tudni, hogy a meccs csak alibi - remélem, egy amerikai se olvassa el soha a blogomat -,mivel az üzlet a reklámokban van. Két percig nézed a játékot, öt perc reklám, két perc játék, öt perc reklám. Ezek a reklámok a legeslegdrágábbak, ezért mind megpróbál nagyon menő lenni. Az emberek pedig megbeszélik egymás között, hogy melyik volt jó, melyik nem. Ezen kívül még a félidő is nagy szám, ilyenkor sztárok lépnek fel, idén Bruce Springsteen volt meg még valami. Na én átmentem Tündiék klubhelyiségébe, ahol ültünk mi, meg egy srác. Ez volt a nagy parti. A srác viszont édes pofa volt, mikor rájött, hogy nekem halványlila segédfogalmam sincs a szabályokról, nagy vehemenciával elkezdte magyarázni, nagyon lelkes volt, igazándiból az egész meccsből az ő reakcióit meg kommentjeit élveztem a legjobban. Tündi meg vírustirtott mellettem a gépén, úgy hívják a vírusirtóját, hogy Luke Filewalker :).

Na szóval, az american football. Az alapkoncepcióval az a baj, hogy miért is hívják footballnak. Én megkérdeztem az amerikaiakat, hogy miért FOOTball, mikor lábbal nem is érnek hozzá, mire mindenki ledöbbent, aztán elkezdtek nevetni, és közölték, hogy fogalmuk sincs. Olyan ez, mint amikor királyság volt nálunk király nélkül, vagy ellentengernagyunk, pedig tengerünk nem volt hozzá. Útközben összeverődött egy nagyobb társaság, de kábé csak ez az egy srác nézte rendesen a meccset, a többiek gépeztek, olvastak, kajáltak, sokan csak azért nézik ezt leginkább, mert hát illik, mint az amerikai kultúra szerves részét, megnézni a Superbowl-t. A következőkben összefoglalom a benyomásaimat erről a sportágról. Ti, kik csodáljátok eme nemes sportot, ugorjatok néhány sort. Az amerikai fociban nagy drabális emberek sok válltöméssel felállnak két sorba, feneküket az égnek meresztve. Ez vicces, egy sor piros, egy sor sárga fenék, mivel az Arizona Cardinals és a Pittsburg Steelers játszott. Ezek füttyszóra elkezdik gyepálni egymást, üsd-vágd-nem apád, csak a fejét, hogy meg ne sántuljon, és jól elkezdenek kicsi a rakást játszani. Az a szerencsétlen, aki ki tud kúszni az emberhalomból, megragadja a labdát, és őrülten elkezd rohanni, mire a többiek elkezdik kergetni, elgáncsolják, fellökik, agyba-főbe verik, míg el nem engedi, és egy másik mazochistához kerül a labda, nosza, akkor verjük össze azt is. Időnként, mikor valamelyik gorilla elpüföli magát valami vonalhoz, akkor többmillió ember torkából egyszerre tör fel az eksztatikus üvöltés, hogy TOUCHDOOOOWN, és akkor nemzeti örülés van. Te jó ég. Ezt emberek nézik. Ebben a sportban semmi nincs az európai foci eleganciájából, a szinte már művészi cselezésből, passzolásból, egyáltalán, én annyit láttam ebből, hogy ide nem ész kell és technika, csak puszta brutalitás és minél nagyobb izomkötegek. De én persze nem értek ehhez, a szabályokat se fogtam fel, szóval csak maradjak szépen csöndben.

Koncertfúvós

Nem néztem végig a Superbowl-t, mert kezdődött az első koncertfúvós. Jó volt, jobb, mint a rendes zenekar, itt nem csak diákok vannak, hanem felnőttek is, és komolyabb, nehezebb darabok voltak, például a Star Wars zenéje, amit marhanehéz lejátszani. Bizony gyakorolnom kell, ha nem akarok szégyenben maradni, de ez nagyon jó, mert itt van kihívás. Amúgy az érdekes, hogy mind a szimfonikus, mind a koncertfúvós zenekar másképp áll fel, mint Európában. A fuvolák a közönséggel szembeni jobb oldalon ülnek, a szimfonikusban pedig a csellók helyén ül a második hegedű, a cselló pedig az első hegedű mellett ül.

Hogy ne csak a pontszerű eseményket említsük

A kaja színvonala rosszabbodik, az orrvérzésem javul, az idő enyhül, a kezeim szépen gyógyulnak, ha most valaki rájuk néz, nem látja már rajtuk elsőre, hogy amúgy idegbajos vagyok, az övemet már a negyedik lukig be lehet csatolni, a színjátszás alakul, pedig angolul nehéz, a nappalok hosszabbodnak, de még mindig 7 óra a különbség Magyarországhoz képest, még mindig gyakran álmodok hülyeségeket, de már átálltam rendes napi rutinra, éjfélkor szoktam aludni menni. Más nincs. A varjúk itt másképp kárognak. Amerikaiul.

Jóccak,
Kata