Sűrű hétvége

Egy csomó apróság is történt, minthogy Cassie-ékhez beköltözött egy Federigo nevű egér, ami miatt Cassie nem mert kimászni a székéből egy fél éjszakán keresztül, aztán meg annyira megszerette, hogy most, hogy eltűnt, sír utána. Megtanítottam Thu-t hajat fonni, és most éppen ezerrel youtube-os videókat rippelek át mp3-ba egy zseniális programmal. Éljen a művészi fokú tolvajlás! A többit nézzük bővebben.

A számítógéprészlegről

Ha valaki emlékszik, őket már szapultam egyszer, mikor a laptopommal próbálkoztak. Azok az emlékeim már elhalványultak, szóval beugrándoztam hozzájuk a videószalaggal, amire a színházas előadásaink vannak felvéve, hogy ugyammá pakolják át nekem digitális formátumba, és bontsák jelenetekre. Óóó, persze, hogyne, töltsem ki ezt meg ezt a papírt, hétfőre kész is lesz. Na, én hétfőn még nem mentem el érte, mondván, hagyok nekik még extra időt. Bementem érte pénteken. Mondom, én hoztam ide egy hete egy szalagot, ilyen és ilyen névvel, erre és erre a kurzusra. Öööö, izééé, hmmm, fogalmunk sincs, hol van. Hát ez nagyszerű, mondom. Tököltek jobbra, szerencsétlenkedtek balra, aztán végre jött egy, akinek volt egy-két agysejtje is a tömény mogyoróvaj helyett a fejében, és megtalálta a szalagot. Hát, izé, nincs kész, de megcsinálják nekem négy utánra. Oké, mondom, akkor visszajövök. Négy után megérkezek, mondom, ez és ez vagyok, ezt és ezt keresem (mert persze senki nem emlékezett rám két órával korábbról :D). Hááát, elvileg kész van, valahol itt kell legyen a DVD. Ha akkor megint keresgélnek a rengeteg felcímkézetlen DVD között, míg végül én megtaláltam az egyik asztalon, felcímkézve. Na, akkor nézzünk bele. Én rettentően megörültem, mikor megláttam az első néhány másodpercet, mert felismertem rajta az osztálytársaimat, szóval gondoltam, akkor minden rendben. Aha, ahogy azt Móricka elképzelte. Az egész DVD-n 15 másodpercnyi anyag volt... a másfél óra helyett. Akkor már mérgesnek se volt kedvem lenni, mondom, fiúk, én most elmegyek, csináljátok meg újra. Persze, persze, hétfőre meglesz. Na ja, ezt már hallottuk. Összefoglalva, az itteni srácok számítógépes és egyáltalán bárminemű műszaki érzéke, meg megoldási kompetenciája elképesztően közel súrolja a nullát. Infinitezimicimucipicipacimálisan.

Anna Karenina light

Nagy várakozással tekintettem a félév második nagy színházi előadása elé, amit Amy, a másik színháztanár rendezett. Én nem ismertem a darabot, szóval abszolút nem voltak előítéleteim, még csak azt sem tudtam, miről szól (tudom, ez ciki, de ez van). Hát, izé. Vegyesek az érzelmeim. Először is két és fél óra volt. Általában két és fél óra után már csak egy kivételesen jó darab tud még mindig ébren tartani, ez meg nem volt az. A másik problémám meg az volt, hogy a nagy orosz tragédiát nem lehet kvázigyerekekkel eljátszatni. Ilyennek láttam én a sztorit kívülről, bocs attól, aki ismeri a darabot:
Annának van egy jó férje meg egy gyerekecskéje, akikkel jól elvannak. Ez neki nem jó, elszereti Kitty elől Nyikolájt, aki persze rohan utána és mindent megtesz érte, de ennek a csajnak semmi se elég. Teherbe esik, először el akar válni, aztán nem, aztán megint el akar válni, de akkor meg a férje nem akarja, kiköti, hogy vagy elválnak és akkor sose látja többé a fiát, vagy nem válnak el és az asszony marad. Erre a csaj elmegy a fenébe Olaszországba az új hapsijával, se el nem válnak, se a gyereket nem viszi magával, otthagyja Oroszországban. Na akkor végre minden rendben - lenne, ha nem kezdene megint nyervákolni, hogy menjenek vissza Oroszországba, mer' itt olaszba má nem menő, de oroszba meg persze mindenki utálja, ettől kiborul, és mindenki nyávog. Közben Kitty-t elveszi Levin, akivel Anna jóban van, erre a csaj azt is el akarja szeretni, de az nem jön össze, közben már egyre jobban utálja mindenki, na akkor a Kitty is elkezd nyávogni, meg az is terhes lesz, és akkor amikor a rinyakavalkádban már úgy éreztem, hogy legszívesebben odamennék és felpofoznám a két csajt, Annát végre elcsapta egy vonat, és akkor hirtelen minden jó lett, mert lement a függöny. Konyec Vilma. Egyébként a fények meg kosztümök jók voltak, meg volt egy-két tök jó ötlet benne, de a szereplők elég gyermetegek voltak, és nem nagyon tudtak eljátszani érett felnőtt problémákat.

A koncertek

Szombaton egy Pleasant Prairie nevű helyen voltunk, ami pontosan úgy hangzik, mint a harmadrangú horrorfilmek tipikus helyszínei. Pocsék idő volt, fagytunk összevissza. Minket egy kedves házaspár vitt el a tragacsán, ami alatt egy hófehér, vadonatúj Cadillacet kell érteni, faberakással, fűthető üléssel, beépített GPS-rendszerrel és még a jó ég tudja, mivel. A bácsi állandóan humorkodott, szintfelmérésképpen idézem egyik tréfarépáját:
- My visa expires in June, this is why I have to leave so early. (lejár a vízumom júniusban, azért kell akkor hazamennem)
- Oh, is it just because your Visa expires? I can give you my MasterCard... (ó, csak azért, mert lejár a Visád? Kölcsönadhatom a MasterCardomat - és akkor most kell nevetni)
Na mindegy, azért egyébként aranyosak voltak, elvittek bennünket vacsorázni egy Crackel Barrel nevű helyre, ami tulajdonképpen egy nagy country stílusban berendezett családi étterem volt, úgynevezett family diner, ilyenből egy csomó van itt, és meg kell, hogy mondjam, marhajók. 7-8 dollárért kapsz egy olyan nagy tál házikaját, amivel bőven jóllaksz, és nagyon kellemes környezetben, barátságosan szolgálnak fel, szóval ez valami a gyorsétterem és a Hilton között. Namerhogy azért kellett az egész napot ott tölteni, mert két óra volt oda az út, akkor próbáltunk, aztán mise volt, addig nekünk el kellett húzni a vérbe, és aztán nyolckor kezdődött a koncert. Jól sikerült, én nagyon élveztem is. Képzeljétek, még valami tíz ütem erejéig szólózni is kellett, mert vagy a darabban ennyi, ahol csak négy szoprán énekel, és az egyik nem jött, szóval Susan engem kért meg, hogy ugorgyak be helyette. Én mondjuk nem magamat kértem meg volna, mert mindhárom néninek nagyon erősen vibráló hangja volt, én meg természetes módon elég egyenes hangot adok ki, szóval kicsit erőltetni kellett a vibrálást, hogy ne lógjak ki. A másik kórus vezetője egy nagydarab fekete pasas volt, jópofa volt, és koncert előtt olyan szentbeszédet mondott, olyan lelkesítő, gyerünk, elvtársak stílusút, mintha a háborúban az utolsó ütközet előtt lelkesítette volna a megmaradt sebesült katonákat; hogy mi itt most emberek életét fogjuk megváltoztatni örökre, hogy nyissuk ki a lelkünket az emberek felé és kommunikáljunk velük a zene nyelvén stb. Végig állni kellett, ami elég megerőltető volt, mert teli torokból énekelni két órán keresztül tömegben nehéz. Szék csak azoknak volt, akik külön kérték, mert nagyon öregek, vagy betegek. Mellettünk egy pici, vékony öreg néninek volt széke, de az utolsó tételnél azt vettük észre, hogy nem állt fel énekelni. Hopp, mondom, mi a fene. Nézem, lélegzik. Oké, mondom, akkor csak elaludt, van ilyen. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, mikor elkezdett lefordulni a székről. Pont Cassie állt mellette, meg mögötte két idősebb hölgy, na azok elkapták, megpróbálták felébreszteni, semmi. És akkor már a néniből mindenhonnan minden folyt, amit nehéz az alvás számlájára írni. Úgyhogy ahogy leintette az utolsó taktust a karmester, azonnal rohantak mentőt hívni, meg lefektették, és végül magához tért, csak nem emlékezett, hogy ki ő meg hol van, akkor az is meglett, szóval a néni megvan, de a frászt hozta ránk. Ráadásul kiderült, hogy ez már nem az első ilyen, mert a tavalyi fellépésen ugyanígy elájult, vagy mi. Így is lelkifurdalásom van, de ha meghalt volna, duplán az lenne, mert mikor világos lett, hogy baj van, nem reagáltam elég gyorsan, ahogy kellett volna, le voltam merevedve. Persze én biztos nem tudtam volna mentőt hívni, se mobilom, se nem tudtam, mi a cím, vagy bármi, de akkor is.
A második koncert nem volt ilyen izgalmas, előtte táncelőadáson voltam egy fél órát, aztán próba, koncert. Thu videózott, fogadjátok szeretettel (ne keressetek, hátul állok, száznegyvenkilenc ember takar el):

Dies irae

Libera me

Meg kell említenünk a szólókat, akiket szerencsére ezeken a felvételeken nem nagyon hallani. Amilyen jó volt a kórus, illetve kórusok, olyan gyengék voltak a szólisták, pedig elég nagy neveket szedtek össze. Volt egy handout a koncertről (na ja, miről nincs ebben az országban handout), amiben benne volt mind a négy szóéista életrajza, a két csajé volt a leghosszabb, a tenoré a legrövidebb, pedig a zenei tehetségük pont fordított volt. A tenor zseniális volt, elképesztően tiszta és karakteres hangja volt, a basszus se volt rossz, de a csajok! Te jó ég. Van az Agnus Dei tételben egy gyönyörű rész, ahol semmi más nincs, csak a két női szóló, és oktávot énekelnek. Aha... ők képesek voltak három oldalt végigénekelni úgy, hogy nyolc hang helyett kilencet tartottak, vagy hetet, vagy nem tudom, mit, de szörnyű volt. És az még hagyján, hogy oktávot nem tudtak énekelni, de prímet se! Én értem, hogy ez a nagyon vibráló hang ez menő, meg ez a jó technika, meg én mindent elhiszek, de akkor is úgy érzem, hogy ez csak arra jó, hogy elfedje azt, hogy valaki nem tud tisztán énekelni, mivel ha jó nagyot vibrál, akkor valahol majdcsak a jó hang is meg-megszólal néha. A szemem is jojózott a vibrálástól a végére. Azt hittem, egyedül vagyok a véleményemmel, de Bori megerősített, hogy nem csak én hallottam irgalmatlanul hamisnak a történetet, és a második koncerten a mellettem ülő nő is fogta a fejét, csak a tenornál tudta élvezni a dolgot.

És ma még koncertfúvós próba is volt, ahol a karmester ugyan szépen megkérte a trombitarészleget, hogy fújjanak halkabban, mert már vér folyik a fuvolisták füléből, de nem nagyon jött össze. Kicsit cseng a fülem a rengeteg sokvonalas magas hangtól meg a trombitáktól. Amúgy eszméletlen, milyen furán vannak itt elrendezve a kórusok meg a zenekarok. A kórus két szélén áll a szoprán és az alt, középen a férfikar. Ebből kifolyólag mi nem halljuk az altot, pedig legtöbbször vagy hozzájuk lépünk be, vagy együtt mozog a két szólam. A zenekarban a második hegedű az elsővel szemben ül, kettő közt brácsa és cselló, probléma ugyanez. A koncertfúvósban meg a trombitaszekció előtt ülünk. Sebaj :).

Na, mára ennyi. Nézzetek képeket, meg találgassatok a múltkori képre.
Puszi,
Kata