Na szerbusztok kedveseim, itt a friss litánia arról, hogy mi minden történt velünk az utóbbi egy hétben. Mivel nem várom el senkitől, hogy ezt a rengeteg blablát egyszerre elolvassa, darabolni fogom a sztorit több részre, így be lehet osztani. És nyilván utólag még lesz egy rakat kiegészítés, mivel nem jegyzeteltem, szóval nem fog minden egyszerre eszembe jutni. Hát akkó vágjunk beléje. Előrebocsátom, hogy az egész kaland jó volt, vicces volt, érdekes volt, megérte, amikor szarkasztif...szarkazok...szar... szarkaszticizálok (anyám, hogy kell a szarkazmusból igét csinálni?), csak azért teszem, hogy ne legyen hosszú és unalmas útleírás a dologból.
Hát az első nap ugye utaztunk. Reggel felkeltünk, irgalmatlanul szakadt az eső, Bori pótmamája meg az egyik gyerkőc kivittek minket a madisoni reptérre, aztán felszálltunk a Dallasba tartó gépre. Ott négy órát kellett várni, amit lelkes és heves Doktor House-nézéssel töltöttünk. Én naivan azt gondoltam, hogy az üresjáratok kitöltésére, vagyis arra a négy órára bőven elég lesz a gépemen található 5. évadnyi House, de mint később látni fogjuk, ez nem is volt annyira magától értetődő. Ami az egész dallasi tartózkodásunkból említésre méltó, az az, hogy a reptér egyszerűen bazinagy, egy kisvasút megy körbe a terminálokon, amiből asszem hat van, de nekünk a C-ből az A-ba eljutni vasúton húsz perc volt. A másik meg, hogy a mai elektromos korszakban a reptéren úgy kell vadászni egy büdös konnektort. Merhát ugye négy órát azért nem bír a gépem. Ezért vadásztunk. Tündit hátrahagytuk a csomagokkal, mi meg Borival belestünk minden falra, szék mögé, boltba, és egyszer csak találtunk egy áhított konnektort. Nosza, visszarobogtunk Tündihez, felcókmókoltunk, és átcaplattunk a szent konnektorhoz. Aha. Egy egész spanyol család foglalta be a nemes erőforrást! Elszontyolodva beláttuk, hogy túlerőben vannak, és letörten megnéztünk vagy három House-epizódot, míg meg nem halt a gép. Így az energiahalál küszöbén, kitikkadva, utolsó leheletünkkel ismét elindultunk feltöltekezni. És igen! A spanyolok továbbálltak más konnektormezőket meghódítani, ezt hátrahagyták a plebsnek. Juhéjj, lecsaptunk rá, lepakoltunk, kicsomagoltunk, erre kiderült, hogy az a konnektor nem is jó... A lányok hátramaradtak a csomagokkal, és meg voltam az előőrs, és újabb keresztes felderítő hadjáratra indultam a többhektárnyi reptéren. Találtam egy kólaautomatát, aminek az alsó lyuka nem volt semmivel betömve, úgyhogy lecsöveztem törökülésben a kólaautomata mellé, és bedugtam. Micsoda győzelem! De aztán csak kábé öt percig voltam nagyobb két centivel, mert elkezdtem unatkozni. Nem sok minden történik egy kólaautomata mellett. De aztán elkezdett szórakoztató lenni a dolog, mert ám mások is őrülten keresték a konnektorokat, és sokan megtalálták az enyémet, de hohóó, én értem ide először, szóval lelógó orral elkullogtak. Aztán egy anyuka meg a kislánya felfedezték, hogy mellettem egy másik automatának is van még egy szabad luka, úgyhogy letáboroztak mellettem, és egész kis csöveskommuna kezdett kialakulni az automaták mellett. Szociológusok, figyelem, kiváló TDK-lehetőség! Az egész nagyon vicces volt, csak azok néztek ránk furcsán, akik rendeltetésszerűen használták az automatát és tartozékait, de tulajdonképpen egy szót se szólhatnak, mert az energiaháború tüzében akár az is megtörténhetett volna, hogy véletlenül kihúzódik az automata, és a lukába belekerül valamely elcsigázott kienergiaéhezett polgár valamely elektronikus eszközének tápja, aztán meg akkor ők maradnak kólátlanul.
Na szóval aztán egyszercsak meguntam a csövezést, meg már lassan felszálltunk, szóval összeszedelőzködtünk és bemásztunk a las vegasi gépbe. Elég kicsi volt, a fapados itt is fapados. Ekkor már eléggé sötét volt, de leszállásnál király volt a kaszinóváros fényeit látni. Szerintem Amerika fényszennyezésének felét Las Vegas produkálja. Kajakul nézett ki, nem mondom, de durva. A pilóta elég gányul vezetett, fel-le rángatta a gépet, aztán jól földhözcsapta, pedig szél se volt, na mindegy, azért leértünk. Nagy nehezen eltaláltunk a buszhoz, sikerült ki is fizetnünk, ami nem is olyan triviális, mivel a buszvezető nem érhet pénzhez, nem tud visszaadni se, szóval a mellette lévő automatába pontosan annyi pénzt kell bedobni, amennyi a három jegy, ami részben azért volt gond, mert jellemzően egyikünk se hord készpénzt magánál, mivel mindent kártyával fizetni olcsóbb, másrészt meg még mindig nem tudom megkülönböztetni az egycentest az öt- meg tízcentestől, szóval elszámolgattam az ajtónál vagy öt percet. Persze rossz megállónál szálltunk le, de sebaj, odataláltunk nagy nehezen a szálláshoz, ahol nagyon kedvesek voltak, és a szoba is elég rendes volt, szóval végül hepi end volt az utazgatás. Egy kis három emeletes ágyas szoba volt konyhafülkével, fürdővel. Képek a szokott helyen mindenről.
Miután kifújtuk az első riadalmat meg az utazás fáradalmait, felkerekedtünk megnézni Vegast. Már elég késő volt, vagy este kilenc, ha nem tíz. Vegasról azt kell tudni, hogy bazinagy város, de csak két turistáknak érdekes része van, a Downtown, ahol a régebbi kaszinók vannak, ahova a helyiek járnak, és a Strip, amiről minden film készül, ahol az a Vegas van, amiről mindenki hall. Hát persze mi ennek vágtunk neki. És még azt is kell tudni, hogy az egész Strip a térképen tök picinek látszik. Hát nem az. Tetűhosszú. Az egészen végigmegy egy busz, a The Deuce, de egy út 3 dollár, 24 órára meg 7 dollár a jegy. Á, mit nekünk egy kis Strip, lecc gó gyalog. Az első begyalogolás Vegas szívébe még nem is volt olyan vészes, mivel előszörre minden érdekes, így minden köpésen megálltunk vadul fényképezni boldog-boldogtalant, utcai plakátot, kukát, pálmafát, kaszinót, kápolnát, lehetőleg minél több szögből, egyedül, Katával, Katával és Tündivel, csak Tündivel, Tündivel és Borival, csak Borival, aztán mindhármunkkal. Az őrült fotózás jelensége igazándiból ekkor kezdődött és Nebraskáig nem is ért véget. De ez egy későbbi történet. Amikor beértünk a sűrű kaszinórészre, leesett az állunk, és úgy is maradt, míg haza nem értünk. Gyerekek, ezt a várost egyszer látni kell! Én magam az egyszerű, csendes élet híve vagyok, de ez valami elképesztő jelenség, a zsúfoltság, pazarlás, csillogás, szexipar, pénzszórás, luxus olyan érdekes keveréke, amilyen még egy nincs a világon. Megpróbálok részleteket felvillantani, ami ad egy képet az egész hangulatról. Először is itt minden van. Ami nincs, az nincs. Akkor sehol nincs. Itt van mini Velence, mini Egyiptom( a minit úgy kell értelmezni, hogy nem az egész, csak mondjuk öt épület mindenből), mini Párizs Eiffel-toronnyal, mini Szabadság-szobor, Kincses-sziget, vidámpark, mini New York, szirének, divatbemutató, trópusi állatok, vízesések mindenféle színben-formában-méretben, működő vulkán, limuzinok és egyéb autócsodák, parkok, szobrok, látványosságok minden sarkon. Az emberek mindenfélék, de azért látni, hogy ki lakik a nagy hotelekben, ahol 350 dollár egy éjszaka, és ki ment oda csak szórakozni. A fiúk kedvéért: rengeteg az olyan lány, aki olyan szoknyát visel, hogy kilóg a feneke, sőt, direktben azzal szórakoznak, hogy felhúzzák egymás szoknyáját, aztán harsányan heherésznek, mikor kivillan a tangájuk, és igyekeznek bosszút állni. A szexipar valami elképesztő méretekben van itt jelen, először is minden ötven méteren vagy egy-egy kis újságosdobozsor, amiben különböző válogatásokban böngészhetsz a nősténypiacon, az egyikben nagymellű nőkből, a másikban bevállalós nőkből, a harmadikban meg már le se írom, hogy miből, mert meg se mertem nézni. A nagy újságok mellett vannak kis kártyák is, csak egy-egy nő fotójával és számával, és ilyeneket röplapszerűen is osztogatnak mindenhol az utcán, érdekes módon úgy, hogy a legfelső lapot a csomagból kicsit hozzácsapkodják a tömbhöz, ez elég hangos, és aztán hirtelen feléd nyújtják, hogy ijedtedben elveszed. Én begyűjtöttem néhány ilyet, nevicceljetekmán, ingyen szuvenír. És hát persze vannak sztriptízbárok, meg gondolom, mindenféle extrémebb is, de oda beugró van, így mi csak finomabb táncokat láttunk, ahol a néniknek nem lógott ki mindenük, csak majdnem. Engem kévéssé hozott lázba a kis bögyös tengerészlánykák fenékriszálása, és fiúk sehol sem táncoltak :(. Egyetlen plakátot láttunk csak, amin válogatott ausztrál kockahasú díszpéldányokat kínáltak, de nem győztek meg minket azok sem :). Kaszinóból millió van, görbe kaszinó, pöttyös kaszinó, lapos kaszinó, kerek kaszinó, menő kaszinó, csóró kaszinó, de mindegyikben eljátszhatja az ember a férje/felesége utolsó gatyáját is. Láttunk ilyet is, aki már nem is látott, nem is hallott, csak egyre dobálta befelé a gépbe az érméket. Az első nap különösképpen nem csináltunk semmit, csak tátott szájjal bámultunk, aztán a Strip felénél megállpítottuk, hogy holtfáradtak vagyunk, visszaszenvedtük magunkat a szállásra, és beájulunk aludni.
Másnap reggel nyolctól tízig volt reggeli. Mivel a lányok aludtak, mint a bunda, én lemásztam, hogy szerezzek valamit, mivel ingyen kaját nem hagyunk ki. Itt tennék egy egyperces kitérőt. A következő eszmefuttatást épp ma vezettük le. Normális esetben ugye, ha az ember elmegy egy másik országba, akkor kezdi elveszteni az eredeti identitását, esetünkben a magyarságát. Hát kérem, aki eztet leírta, azt csókoltatom, mer' igen erősen nincsen igazaje nekije. Mióta mi itt vagyunk, nemes magyarságunk minden ismérvét egyre nagyobb tökélyre fejlesztjük. Mer' ugye micsinál a magyar. 1. Ingyenél. Hát ez megy nekünk egy ideje :). Ha a vezetéknevünk Krőzus lenne, a keresztnevünk meg Rócsild, akkor biztos nem élnénk ingyen, de mióta a forint alulmúlta még a botswanai pulát is, azóta minden garast a fogunkhoz verünk. Persze a magyar még csórón is magyar, és a nemlétező pénzéből is Vegasba megy, de azért elhozza a talált aprópénzt, meg a vécépapírt a fürdőből, és lemegy szépen az ingyenreggelire, még ha jobban is szeretne aludni. 2. Lop. Na ez nekem sikerült, bár becsületemre legyen mondva, nem direkt volt. Visszafele az egyik benzinkúton vettem egy kávét meg egy browniet, de csak a sütit húzta le a srác. Én meg nem figyeltem, csak aláírtam, és csak később lett gyanús, hogy hogy a túróba került ez nekem mindössze 1 dollár 3 centbe.
Naszóval lementem reggelizni. Lent volt egy rakás vendég, csupa fiatal, egy sereg német cserediák, meg még néhány egyéb. Egy öreg spanyol sütögette a palacsintát, nagyon udvariasan rögtön hátrébblökdöste az összes fiút, és kiszolgált engem, én voltam a tizenegynehány emberből az egyetlen nőnemű. Isteni palacsintát sütött, amerikait, de jót, nem olyan ízetlen mosogatórongyot, amit itt adnak a Commonsban. Leültem a srácok közé, akik egy irdatlannagy tévé körül ültek, és próbáltam beilleszkedni. Hát izé, én nem tudom, hogy van ez, fiúk, segítsetek ki, ha egy nagyobb fiútársaságba bekerül egy lány, mindig van valami beavatási szertartásféle? Mert ezek, mintha tesztelni akarnának, nekem szegeztek néhány kínos kérdést, ami természetesen arról a szervről szólt, ami nekem nincs, de nekik van, és most nem az agyra gondolok, és miután nem futamodtam meg, hanem valami csípőset visszavágtam, röhögtek egyet, és utána már lehetett velük normális témákról is beszélgetni. A németek nagyon intelligensek voltak, de sajnos hamar elmentek, és maradtam egy amerikai fekete sráccal, egy fülöp-szigetekivel meg egy ausztrállal. Na ezekkel tök jól összebarátkoztam, jól elvitatkoztunk egy s másról, és a végén megígérték, hogy elkalauzolnak bennünket ide-oda. Ez most tök rosszul hangozhat, szóval mintha beugrottam volna három profi csábítónak, pedig nem. Közben lerángattam a lányokat is, ami úgy nézett ki, hogy nagy lelkesen berobogtam a szobába délben és elkezdtem nekik nagy svunggal mesélni, hogy gyertek, találtam jó fej embereket, akikkel lehet beszélgetni meg minden és szereztem palacsintát is, ami mellesleg többször is meg kellett mentenem nekik éhes fenevadak elől, szegények, akkor ébredtek, csak annyit fogtak fel az egész szeleburdi monológból, hogy azonnal jönni kell. Jöttek is, és szépen összehaverkodtunk a srácokkal. Szerintem többek között azért nem volt semmi gond, mert igen hamar letisztáztuk, hogy mindőnknek van otthon, aki hazavárja, így nem nagyon volt nyomulás. Pingpongoztunk, aztán elmentünk a város szélefelé nézelődni, majd szuvenírboltokba, este meg újra besétáltunk a Stripre. Most végigmentünk az egészen, csak Egyiptomot nem láttuk, minden mást igen. Sok érdekes helyet megmutattak nekünk, eljátszottunk fejenként egy egész dollárt egy-egy félkarú rablóban, én három perc alatt elvesztettem, Bori viszont öt dollárt nyert, amit aztán elveszített persze, de buli volt :). Kipróbáltuk, meyik testrész szerencsés, szóval mindennel nyomkodta a gombokat, ujjal, fejjel, fenékkel... Ittunk egy-egy koktélt is, ami hét dollár volt darabja, szóval itt meg is álltunk, jól pofára ejtettük a srácokat, mert azt várták, hogy totál berúgunk, és meg se látszott rajtunk, hogy valami lement :). Csak arra tudok gondolni, hogy mi magyarok valami genetikai toleranciát fejlesztettünk ki hosszú, hányattatott történelmünk alatt az alkohol felé, mivel én nem vagyok egy nagy ivó, mégse éreztem abszolút a Long Island Beach Ice Tea koktél hatását. Megint valami hajnali öt óra volt, mire hazakerültünk, de kellemes este volt. Reggel már én se mentem le reggelizni, pedig a srácok kopogtak, hogy menjünk, de csak kidugtam a fejem, és mondtam, hogy alszunk. A hétfőnk nagyjából szuvenírvásárlással telt, még az ausztrál sráccal, Che-vel összeakadtunk egyszer, a másik kettővel nem. A legtöbbet a filippínóval beszélgettem, az egy aranyos srác volt, pici, nagyon széles mosolyú, és érdekes dolgokat mesélt, például, hogy kiskorában elrabolta őt a saját nagybátyja, és elvitte a Fülöp-szigeteki milíciába, ami a keresztény többségű országban a muszlim ellenállás fegyveres szervezete, és hónapokig ott képezték ki őket gyilkológépnek, míg a szülei meg nem találták. Volt még egy története, de azt csak külön kérésre mesélem el, mert tizennyolcas karikás...
A szuvenírboltok is viccesek voltak, mindent kapsz lasvegasos kiadásban, a szokásos izéket, hogy kulcstartó, póló, bögre, de annyi egyéb szirszart, mint ott, hát anyám, elképesztő, egy-két marhaságot le is fényképeztünk, de ott tényleg, az indián mokaszintól kezdve a vízben felfúvódó férfitag alakú gumibizgentyűtől a műkutyakakin keresztül a műanyag botot hevesen vakkantgatva erőszakoló plüsskutyáig mindent meg lehet venni.
Az egyébként érdekes volt, hogy belenéztünk a Stripen kívüli életbe is, mert bizony itt is tömegével akadnak szegények, lerobbant házak, koldusok, szóval maga a város, a két kaszinókerülettől eltekintve nem egy csúcs hely ám.
Nohát ennyi volt Las Vegas. Este rohantunk a buszhoz, nem jött a BKV, és pont egy bolond bácsi beszélt mellettünk magához, miközben a micsodájával játszott, szóval irgalmatkanul rohantunk a Greyhoundhoz, ahol meg nagy sor volt... de ez már a kettes számú történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése