Ott tartottunk ugye, hogy rohantunk a buszhoz. Azért rohantunk, mert online foglalásnál egy órával korábban ott kell lenni, különben eladják a jegyet. No, oda is értünk egy órával korábban, de akkora sor volt, hogy csaknem a határidő után fél órával kerültünk sorra. És addigra már tiszta ideg voltam, mert ugye az ember magyarföldhöz van szokva, ahol egy perccel a határidő után elhajtanak a vérbe. De itt az ügyintézés is olyan, hogy ötvenkilenc ember áll sorba fejenként négy tiritarka batyuval, és a sor elején áll egy málészájú fekete srác, akinek minden utas öt percig tart. Mértük. Eltityitötyögnek, eltiszitoszognak, eltutyimutyognak, te meg próbálod összeszedni a cafrangokban lógó idegeidet, hogy ne kapd ki a pult mögül, amiért ilyen lassú. De igazság szerint csak én voltam egyedül idegbajos, úgy látszik, itt ez a dolgok rendje. Csak én vagyok ahhoz hozzászokva, hogy ha a mekiben fél perc alatt nem kapja meg a zsírburgerét a kedves vevő, akkor úgy ordít, hogy leég a hajad, kéri a főnököt és közben az összes ősi mesterség titulusát rádaggatja. Szóval megvolt a jegy, felszállás előtt minden csomagunkat átvizsgálták, aztán lassan el is indultunk. Azt kell, hogy mondjam, itt busszal csak az utazik, akinek nincs pénze, vagy turista. Vagy nincs pénze és turista. A sofőr bácsi nagyon szigorúan elmondta a szabályokat, hogy nem hangoskodunk, nem fogyasztunk alkoholos italokat, meg zenélünk a buszon, mert ki leszünk hajítva. Komolyan, nagyon szigorú volt az öreg. És nem engedte, hogy gyerekek üljenek mögéje, merthogy őt ne zavarják, inkább beültette őket mellém. Először nagy örömömre, később nagy bánatomra egy tizenkéttagú fekete család ült le körénk, akiknek először azért örültem, mert mindig örülök, mikor egy kultúrába beleláthatok, az egyik nő nagyon szép is volt, érdekes dialektusuk volt, és szép gyerekecskéik. Néhány óra múlva viszont kezdtem őket nagyon nemszeretni. Ugyanis pont, mivel nagyon összetartanak, nem bírnak egymás nélkül egy fél óráig se meglenni, és úgy beszélgettek, meg énekeltek, meg csörögtek, hogy nem előrefelé fordultak, hanem oldalra, amivel azt érték el, hogy az egész hang rám jött, nem a címzettnek. Mert ahhoz ugye hátra kellett volna fordulni, de az már kényelmetlen. A gyerek mögöttem rugdosott, lökdösött, időnként a fejemen landolt valami, és végig, a Flagstaffig tartó nyolc órás úton nem bírták befogni a szájukat. Még egy adalék: megállapítottam, hogy valami furcsa fizikai elváltozás miatt a feketék nem tudnak suttogni. Egyszerűen nem tudnak. Tündi bedugta a fülébe a zenét, Bori meg elbújt mögöttem, én meg megpróbáltam szép, békés tavacskákra meg báránykákra gondolni, és igyekezni, hogy ne bukkanjanak fel a báránykák mögött minduntalan kínzóeszközök, kötelek és egyéb nyalánkságok.
Flagstaffban végre leszálltak, de még ott is megkaptam a magamét, mert nem vettem észre elég hamar, hogy az egyik nő nem tudja magától felvenni az egyik csomagot, és le lettem tolva, hogy mekkora bunkó vagyok. Innentől volt helyünk, Phoenixben átszálltunk, ott vártunk is egy órát, aztán megint tudtunk vagy kettőt aludni, és megérkeztünk Tucsonba. Hát képzelem, hogy nézhettünk ki... Annie kijött elénk, és elvitt minket reggelizni a Congress Hotelbe, ami nagyon kellemes volt, isteni kávéjuk és buritójuk volt, és centekből volt kirakva az asztal. De sajnos oda voltak ragasztva. Na itt valamennyire emberekké váltunk megint, és felkészültünk egy újabb aktív napra. Először elmentünk a Saguaro Nemzeti Parkba. Gyerekek! Hát ez valami elképesztően marhajóóóó! Az összes hegy mindenfelé tele van kétembernyi kaktusszal, félelmetes látvány! Na mikor ott kiörömködtük magunkat, és jól megijesztettük Tündit egy műkígyóhanggal, meglátogattuk az egyetemi kampuszt. Nagyon kellemes hely szép, tágas terekkel, növényekkel, és épp diákválasztások voltak, mert hatalmas buli volt, mindenki megpróbálta elnyerni a szavazatunkat, és mikor közöltük, hogy hát izé, neméppen itt tanulunk, akkor se hagytak úgy ott, mint kis hazánkban szokás, vagyis ahogy a szép közmondás állítja: eb a sz@rát, hanem kedélyesen elcsevegtek velünk néhány percet. Volt, aki hatalmas transzparenst lóbálva futott random emberek után azt kiabálva, hogy'Szavazz Joe-ra!', volt, aki nagyon falsul harsonázott, ami igazából hatásosabb volt hamisan, mintha tisztán játszott volna, mert így mindenki odafordította a fejét. Meg hát volt ugye a hagyományos röplapos, csinoslányodamegyhozzádszélesmosollyal módszeres szavazatgyűjtés. Leültünk egy kicsit a rét közepére, meg ettünk eegee-t, ami kábé jégkása amerikai módra, jó kék lett a nyelvem tőle. Amúgy mindenféle kúl növény nő itt, igazi narancsfa, meg pálmák, kaktuszok.
Ezek után sebtiben megnéztük a múzeumot, ahol találkoztunk Annie anyukájával, aki itt dolgozik. Csomó indián műtárgy volt itt, ékszerek, használati eszközök, meg Lucy, az ősemberke, meg cserepek, de elég gyorsan ment Annie, és nem volt pofánk lemaradni, aztán meg hirtelen kirángatott minket a feléről, mivel rájött, hogy az egyórás parkolócédula három órája lejárt. Elautóztunk hozzájuk, egy Oro Valley nevű részre Tucson északi részén. Nagyon szép, nyugis, csendes környék, ahol a házakat se zárják - sötét haveroknak nem továbbadni -, a házuk is szép, tágas, három fürdőszoba, nemtomhány szoba, medence, két kutya, macska, ami csak kell. Beugrottunk vásárolni, vettem zoknit, mert a tizenötéves zoknijaim épp felmondták a szolgálatot és mind kilukadtak a sarkukon. Egyébként a vegasi legyalogolt kilométereket kiválóan jellemzi, hogy életem legkényelmesebb cipőjében, ami egyébként életem legdrágábbika is, a szuperül kialakított futócipőmben akkorára dagadt a lábam, mint egy oldal szalonna, és mindenütt nőttek rajta finom, lóbabnyi vízhólyagok is. Így az utazásunk további két napját a tróger lábujjbedugós papucsomban töltöttem, amibe mindig zoknistul erőltettem be a szerencsétlen elefánttalpaimat, mivel a meztéllábhoz hideg volt. Vásárlás után felhangoltam a gitárjukat és pöncögtem is rajta valami Green Dayt, aztán belemásztunk a hot tub-ba. Hát én még eddig ilyet csak a Simsben láttam, de van ilyen! Naaagy, kocka alakú fürdőlétesítmény, amiben isteni finom meleg víz van, és bugyborékok. Pumba nélkül is. Nekünk ugye nem volt fürdőruhánk, úgyhogy pólóban másztunk bele, úgyhogy befele is meg kifele is bújkáltunk az apuka elől, aki időközben megérkezett, de hát ez feltette a koronát a napunkra. Ja igen, az elfelejtettem mondani, hogy Arizonában 25 fok volt. Celsiusban.
Vacsorára pedig kaptunk igazi amerikai steaket. Ugye milyen jól hangzik? Pedig mikor megláttuk, mindhárman elfehéredtünk. Emberek, azt hiszem, amit mi steakként eszünk, az át van konvertálva európai gyomorra. Az amerikai gusztusos steaket európai ízlésre lefordítva eszméletlenül összeégetett húsból készült szénnek definiálnám. Hirtelen átfutott rajtam szerény szerves kémiai tudásom azon része, amelyiknél ébren voltam, és épp a kozmában levő rákkeltő anyagokat tanultuk, vagyis, hogy miért kell lekaparni a túlsült pirítósról a fekete részt. Hát amit eddig életemben lekaparásztam, most duplán visszainkorporáltam, mert ugye egyikünknek se volt képe azt mondani, hogy apukám, engem nem érdekel, hogy ezeket órákig sütögetted nekünk a kertben, én ezt meg nem eszem, mert egy nagy rákká leszek és itt fogom csattogtatni az ollóimat. Ezért kívülállóknak észrevehetetlen fapofaháború zajlott először is a legkisebb és/vagy legkevésbé összeégett húsdarabokért, majd azokkal. Jó sok krumplit meg spárgát szedtünk, hogy valahogy lemenjen, és végül mindenki beharcolta. De én azért lefogaltam az ágy szélét, hogy ha menni kell, hát ne nehezítsem meg se a magam, se mások életét. Egyébként kifejezetten kellemes hangulatú vacsora volt, jót beszélgettünk, meséltek a legnagyon tucsoni háborúról, amiben egyikük szerint négy, másikuk szerint három ember esett áldozatul, de csak azért, mert véletlenül egymásbaszaladtak és ijedtükben lelövöldözték egymást. Ez egyébként marha érdekes, hogy itt ugye nem nagyon voltak háborúk, vagy ha voltak is, nem az ütős fajtából valók, szóval az amerikaiak totál elképednek, mikor olyanokat mesélünk nekik, hogy nálunk minden héten találnak egy bombát az egyetemen, meg az ember talál időnként tojásgránátot az erdőben, meg hát ugye itt-ott voltak aknamezők, stb. Itt ilyen nincs. Ez azért jó lehet. Na visszatérve, mi meg mutattunk nekik képeket Budapestről, meg magyar néptáncot, aztán elzúztunk aludni. Ez volt az első közös éjszakánk. Ezt most igen meghatódva mondom, mert azután szinte minden éjjel összezsúfolódva durmolt a három magyar lány. Szóval már olyannyira megszoktam, hogy valamim valakinek a valamijébe valahol mindig belelóg, hogy ma éjjel nem is tudom, hogy fogok elaludni. Nomert itt is csak két ágy volt, úgyhogy mondanám, hogy összetoltuk őket, de ez valójában egy igen-igen komplikált folyamat volt, node megoldottuk, igaz, a fenekünk alatt volt egy hupli, de hát mitnekünk hupli, azért elvoltunk.
Reggel valami jujdekorán keltünk, vagyis először csak én, és az időbenkelés továbbra is az én küldetésem maradt, csak nem mertem felébreszteni a lányokat, mert nem voltam biztos abban, hogy jó időzónában van a telefonom, ezért először számoltam, aztán feladtam, és kimentem a töksötét lakásba keresni egy órát. Három van a konyhában, de én szerencsére pont azt találtam meg, ami a tényleges időt mutatta, mert a két másik rossz volt. Szóval hét körül elindultunk irgalmatlan hosszú utunk első állomása, Flagstaff felé. Újabb történetünk hamarosan következik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése