Ma volt az első koncertem a zenekarral. A teljes zenekar csak egy számot játszott, az elsőt, aztán a Szentpétervári Vonósnégyes játszott, meg a Kamarazenekar, meg ezek variációi. Nagyon aranyosan eljöttek a lányok, Bori meg Tündi, meg Cassie is. Nem kellett volna. De tényleg.
Kálváriánk úgy kezdődött, hogy Oleg, a karmesterünk úgy döntött, nem ő fogja vezényelni a Magyar indulót, hanem az orosz vonósnégyes egyik tagja, aki mellesleg karmesterkedik is. Akkor itt most el kell mesélnem két dolgot. Egy. Olyan nincs, hogy valaki karmesterkedik. Valaki vagy karmester, vagy nem. Ez a srác fantasztikusan mélyhegedül és csapnivalóan karmesterkedik. Ez olyan, minthogy attól, hogy én itt színészkedem, még nem leszek színész. Korántsem. Kettő. Egy zenekar, ha megtanul egy karmesterrel együtt dolgozni, ismeri annak a mozdulatait, szokásait, minden rezzenését. De ez egy hosszú folyamat eredménye. Namármost, ha koncert előtt ezt az embert lecserélik, akkor kész az instant káosz, mert se a karmester nem ismeri a zenekart, se fordítva. Az áldozatok: a közönség és a darab. Hát így történt. Szóval marhára nem kellett izgulnom, hogy a hangszeremen nem szól a gisz, mert a túró se figyelt oda, mivel a zenekar lázasan koncentrált, hogy valahogy befejezzük a szétesett darabunkat, a közönség meg szurkolt, hogy befejezzük a szétesett darabunkat, úgyhogy a pikolista csak a pikolistát izgatta. Boris, a karmesterkedőnk csápolt, a zenekar meg úgy döntött, hogy akkor inkább játszunk nélküle, vagyis konzekvensen nem nagyon nézett rá senki, mert összevissza kalimpált, így megpróbáltunk egymáshoz igazodni. Tündi szerint a csávónak isteni feneke volt, hát igen, ezzel ki is fejeztem a darabunk legfőbb attrakcióját.
Node. Nemámhogyennyi. Mert azért Oleg felkonferálta a darabot. Mivel elkezdett zenetörténetet mesélni, én szépen bealudtam, zenekari éveim alatt kialakult bennem ez a reflex, hogy amikor elindul a duma, akkor beüt a szunya, és csak akkor dehibernálódok, mikor beint az ürge. Ám egyszer csak hallom a nevemet, és mikor felrémülök elrévedésemből, látom, hogy Oleg a mikrofonnal rám néz, és valamiről beszél. Fogalmam se volt, micsináljak, ezért megpróbáltam intelligensen mosolyogni, mert az általában bejön. Most is bejött, szépen elsinkófálódott a tény, hogy azt se tudtam, miről van szó. Nodeaztán kiderült. A bácsi azt mesélte a közönségnek, hogy a Rákosi-induló, ami a darab alapját képezi, Magyarország hivatalos himnusza. És azért nézett rám és mondta a nevemet, hogy javítsam ki, ha nem mond igazat. Igazándiból szerencse, hogy nem figyeltem, mert így nem volt esélyem se kijavítani, ami mindenkinek ciki lett volna. Hej, ha Rákosi elvtárs hallaná, hogy az ő indulója hazánk hivatalos himnusza...
Túllettünk a darabon. Beültem a lányokhoz, jött a vonósnégyes, játszottak egy szépet. És aztán jött dzsungelvili. Becsületes neve Zurah Nadareishvili, grúz kortárs zeneszerző. Ha ezzel még nem mondtam volna el mindent, akkor most megteszem. A darab egy concerto volt vonósnégyes szólóra és vonószenekarra. Annak rendje és módja szerint a modern zenei agymenések minden figuráját felvonultatja, verték a húrokat, pöncögtek, fel-le húzták az ujjukat a húrokon (asszem ez a glissando), és a fele darabban üveghangokon játszottak több szólamban. A modern zenéről azt kell tudni, hogy az emberek nagy része nem érti. Ennek két oka lehet: az egyik, hogy az emberek még nem elég érettek erre, hiszen a legtöbb nagy művészt a kortársaik nem értették meg, a másik, hogy a zene egyszerűen pocsék, és nincs is semmi értelme, de ezt csak az idő döntheti majd el. És még azt is kell tudni a modern zenéről, hogy mivel telistele van disszonanciával, eleve sérti az ember fülét, vagyis nagyon óvatosan kell bánni a hangszerekkel, hogy tiszta legyen a disszonancia. Ezért nem szoktak ifjúsági zenekarok ilyen ultramodern villongásokat játszani. Amatőr zenekar marhanehéz modern darabbal, ahol az üveghangokon kell több szólamban tisztán játszani, amiket önmagukban is nehéz tisztán lejátszani, ez meg az instant katasztrófa. A darab legalább húsz perces volt, addig húzták-nyúzták, nyíííííí-zümzümzüm-bambambarabam-cincincin-BANGBANGBAANG-prittyprettyprütty-nyíííííííí...ó, anyám, kedvem lett volna a közönség arcait lefényképezni. Igazándiból élmény volt, mert egyszerre éreztem magam horrorfilmben, aztán hirtelen a zenekar úgy csinált, mintha hangolnának, aztán mintha mindenki összevissza kezdett volna játszani mindent, ami eszébe jut, időnként valami idegborzoló, halk, irtómagas hangzavart produkáltak, majd minden átmenet nélkül elkezdték észvesztve tépni a húrokat és így tovább. Na most ezzel a fantasztikummal azt érték el, hogy a szünetben eltűnt a közönség. Szőrén-szálán. Eleve nem voltak sokan, mert az amerikaiak nem nagyon szeretik a klasszikus zenét, de a második félidőre kábé huszan maradtunk az egész templomban. Tündi meg Cassie megszöktek, csak Borival tartottuk hősiesen magunkat. Nem kellett volna. A vonószenekar játszott megint egy jót, de aztán jött egy hosszú-hosszú Mozart, ami nem volt kellemetlen, csak lassú és hosszú és unalmas, szóval alig vártam, hogy végre kijöjjünk. A közönségnél jobban csak a zenekaristákat sajnáltam, mert látszott rajtuk, hogy nagyon koncentrálnak, meg dolgoznak, és hiába játszották végig az estét, a siker az elmaradt valahol nagyon messze.
Tanulság: ha meg akarjuk szerettetni az emberekkel a klasszikus zenét, vagy legalább azokkal nem megutáltatni, akik még nem utálják, ne játsszunk amatőr zenekarral dzsungelvilit, és főleg ne kínozzuk a népet három órán keresztül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése